Fehér Klára (1922)

Fehér Klára Budapesten született, fiatalon gyári tisztviselő volt, majd 1946 és 1949 között a Szabad Nép belső munkatársa. Először újságíróként ismerték meg nevét szerte az országban, híres "leleplező riportjaiban" a régi világ képviselőinek életét mutatta be, elkötelezett agitátorként számolt be arról, amit tapasztalt. Publicisztikáját néptribuni hevület jellemezte, kérlelhetetlen haraggal fordult szembe minden általa negatívnak tartott jelenséggel. A szűkebben vett szépirodalomban a negyvenes és ötvenes évek fordulóján jelentkezett először, színdarabokkal és ifjúsági regényekkel. Pályájának kezdetétől sok műfajban dolgozott, a publicisztika mellett írt regényeket és elbeszéléseket, humoreszkeket és drámákat, a hatvanas évek elejétől – férjével, Nemes Lászlóval együtt – útikönyveket is.

Írói működésének első szakaszát a közvetlen politikai szolgálat jellemzi, a napi politika célkitűzéseit fogalmazta meg az irodalom és a publicisztika nyelvén. Az említett riportokon kívül válogatást állított össze a békeharcot dicsőítő irodalmi művekből, brosúrát jelentetett meg a faliújság-készítés módszereiről, a Rosenberg házaspár peréről, színdarabot és regényt írt az úttörők életéről. Irodalmi műveiben a jól gördülő, közérthető mondatok erős érzelmi töltést kapnak.

Fehér Klára ezidőben írt szépirodalmi művei a sematikus irodalom jellegzetességeit mutatják. Két táborba kerülnek a szereplők, a mindentudó elbeszélő rendszerint az erkölcsi és politikai felsőbbrendűség pulpitusáról ítéli meg az ábrázolt világot, minden esetben megfellebbezhetetlen a véleménye, pontosan tudja, kik a jók és kik a rosszak, mit kell jó cselekedetnek, mit gonosztettnek minősíteni. Jellemző példája ennek az írói látásmódnak Az első hét története (1950) és a Nyitott könyv (1951) című kisregény. Az első egy parasztfiúról szól, aki a nyolcadik osztály elvégzése után a fővárosba érkezik szakmát tanulni; a második egy munkásasszony életét mutatja be. Az olvasó azt tudhatja meg a két műből, hogyan lesz valaki a jelszavaknak megfelelően viselkedő öntudatos ifjúmunkás, illetőleg a munkásmozgalom elszánt harcosa. Mindkét történet egy személy életének fontos belső fordulatáról tudósít. Ez a fordulat pedig valaminő megvilágosodást jelent az illető életében, aminek bekövetkezése után elnyeri a belső békességet, megtalálja helyét a világban.

Új pályaszakasz kezdetének tekinthetjük az írónő életművében A tenger (1956) című regény megjelenését. Az emberi sorsokról és a társadalmi folyamatokból felmutatott metszetek – rövidebb és publicisztikához közelebb álló kísérletek – után ez már nagyobb szabású vállalkozás. A klasszikus realizmus poétikája szerint íródott regény a magyar társadalom 1944–45-ös változásairól kíván tablószerű képet festeni. A mű főhőse Csaplár Ágnes, aki az írónőhöz hasonlóan gyári tisztviselő. Az ő kapcsolatai, világa a középpont, amely körül kirajzolódnak a háborús Magyarország viszonyai a német megszállás előestéjén. Megismerheti az olvasó a főhős szerény körülmények között élő családját, és a gyári hierarchia különböző fokozatain állókat, a tőkésektől kezdve az alkalmazottakon keresztül a munkásokig. Sok szereplő vonul előttünk el a regényben, a cselekmény szálai is sokfelé ágaznak el, a főhős élettörténetén túlra is. Számadás ez a regény a {889.} történelmi sorsfordulókról, a kispolgári miliő tárgyias rajzával. Emberekről, akik helytálltak a próbáló időben, s olyanokról, akik embertelenné aljasodtak. Az 1945-ös felszabadulás után Csaplár Ágnes "érzelmi iskoláinak" magasabb osztálya, a munkásosztály következik; új világ és új távlatok nyílnak meg a regény főhőse előtt, világosan látja immár életének célját. A tenger a magyar prózának ahhoz a vonulatához tartozik, amely a közelmúlt magyar társadalmának felelősségét teszi mérlegre, s ha jellemalkotásában és értékszerkezetében sematikus vonások is találhatók, az írónő korábbi műveinél jóval közelebb kerül a valósághoz, többet merített a magyar elbeszélő irodalom XX. századi hagyományaiból. A regény folytatása 1963-ban jelent meg Egyszer és soha többé címmel. Csaplár Ágnessel ebben a műben már mint orvossal találkozunk, itt már nem a történelem sorsfordító eseményei szabják meg a hősök életkörülményeit, a mindennapok világa, az életforma és életmód kerülnek a középpontba; érezhetően az erkölcsi kérdések foglalkoztatják a legjobban az írónőt.

Fehér Klára a hatvanas években is megmaradt több műfajú írónak, rendszeresen napvilágot láttak kötetben eredetileg a napi sajtóban közölt tárcái, humoreszkjei, jegyzetei. Az írónő leginkább a fővárosi értelmiség és a középrétegek világában mozog otthonosan. Pellengérre állítja az ügyeskedőket, a hatalommal visszaélőket, mindazokat, akik mások becsületébe gázolnak. Ez az írói hozzáállás némelykor moralizáló, nemegyszer azonban lényeges ellentmondásokat, problémákat ragad meg, szembeszáll a kisemberek kiszolgáltatottságának különböző formáival. Hogy olyan kérdésekkel foglalkozik, amelyek érdeklődésre tartanak számot, azt írásainak népszerűsége bizonyítja, a visszhang tényei, különösen a városi középrétegek körében. Elbeszélései és regényei nem tartoznak azok közé a művek közé, melyek a poétikai megszokás gyökeres átalakítására vállalkoznak. Az elbeszélő rendszerint harmadik személyű, a klasszikus realizmus narrátora, aki lényegében mindig fölülről szemléli az ábrázolt világot. A valóság az az érzékelhető, mindenki számára létező valóság, amely ugyanaz író és befogadója számára. Fehér Klára prózájának nyelve is megfelel választott realista típusú poétikájának, közel áll a beszélt fővárosi köznyelvhez.

Regényeiben (gyakori műfaja a kisregénynek nevezett hosszabb elbeszélés) és novelláiban hétköznapi figurák lépnek elénk, értelmiségiek, hivatalnokok, újságírók, fiatalok, középkorúak és idősek, a hatvanas-hetvenes évek konszolidált világának jellegzetes alakjai. Emberi sorsokat és magatartásokat ábrázol: gyöngeségeket és segítőkészséget, visszaéléseket és könnyelműségeket. A mentalitástörténet kutatójának valamikor majd sok érdekes adatot fognak kínálni ezek az írások. Szinte két-három évenként új kötettel jelentkezett az írónő: Szerencsés történetek (elbeszélések, 1960), Perben-haragban (két kisregény, 1966), Ma éjjel ne aludj (két kisregény, 1967), Narkózis (regény, 1969). Az emelkedő életszínvonal éveiben is az erkölcs maradt érdeklődésének középpontjában. Művei szerkezetében, felépítésében erősen érezhető továbbra is a publicisztikai műfajok hatása; az elbeszélő sorra-rendre föltárja az okokat, az események egymás utáni bemutatása az ismeretlentől halad az egyre teljesebb megismerés felé, végül teljessé válik a kép, amely általában az etikai szentenciát is tartalmazza. Az emberi visszásságok harcos {890.} ostorozója az évtizedek múltán megértő és együttérző bírálóvá szelídült. A fokozatosan polgárosodó életforma számos vonását pedig nem ellenszenvvel szemléli. Továbbra is szereti pellengérre tűzni – gyakran humoros formában – a mindennapok apró bosszúságait, újra és újra szóvá teszi az ügyfél, a polgár alapvető kiszolgáltatottságát. Tárcáiban, jegyzeteiben a pesti élet kitűnő megfigyelője, a hétköznapok megannyi mozzanatát rögzíti, a legtöbbször nem is vállalkozik többre egy-egy jól sikerült pillanatképnél.

Műveinek közönségsikere túlnőtt az országhatárokon: regényeit több nyelvre lefordították, s megjelentették a szocialista országokban.