Nagy Sándor (1922)

Nagy Sándor Baracskán született, apja kubikos volt. A II. világháború idején katonaként szovjet hadifogságba esett. Irodalmi működését, mely csak néhány esztendőre korlátozódott, hazatérte után kezdte meg. Az éppen megalakult Tiszatáj munkatársa lett, majd később–igaz, rövid időre–a lap szerkesztésével is megbízták. Novellákkal jelentkezett, de 1948-ban már regénye is megjelent Az Úr jó vitéze címmel. 1949-ben A kis király hídja című elbeszéléséért Kossuth-díjban részesült, 1952-ben pedig a Megbékélés című történetéért Sztálin-díjat kapott. Válogatott írásait A nép reménysége címmel 1953-ban, összegyűjtött elbeszéléseit A szabadulás napja című kötetben 1960-ban adták ki. Ez utóbbi azonban főként régi munkáit tartalmazta. Feltűnt még néhány karcolata korabeli antológiákban, a Szabadság, illetve a Hét találkozás lapjain.

Gondolatvilága szorosan kötődik az 1945 hozta változásokhoz, fő témája a gazdaság szocialista átalakulása közben adódó nyitott kérdések bemutatása. Írásainak vállalt célja az új társadalom eszméinek terjesztése és védelme, a szegényparaszti sors és gondolkodásmód alakulásának ábrázolása. A korabeli irodalom fő vonásainak a tervszerűséget, a legidőszerűbb feladatok megragadását és a pártosságot tartja. Szándékai azonban szerény mesterségbeli tudással párosultak; műveinek eszmei mondanivalóját sem sikerült harmonikussá tennie, jóllehet a kor elvárásainak megfelelően az epikai nyersanyag sugallta gondolatokat, tanulságokat többször és nyomatékosan, olykor szájbarágó módon fogalmazta meg. A népgazdasági és politikai érdekeket állandóan szem előtt tartó műveiben gyakoriak a korra jellemző szólamok; elbeszélései túlzsúfoltak, s ennek következtében az anyag rendszerint maga alá temeti a belső, gondolati szférát. Történeteinek dramaturgiája és jellemei bizonytalanul körvonalazottak, esetenként elhibázottak, az események logikája tisztázatlan. Az érzelmek előhívására túlságosan közvetlen eszközöket használ, általában az agitáció felé hajlik. Bizonytalansága, a felületi jelenségekhez való kötődése írásmódján is nyomot hagy; túlstilizált, sok szóképpel élő stílusa olykor pongyolaságot mutat, lehetőségeinél igénytelenebb; modorosságai néhol nyelvi egyenetlenséget eredményeznek.