Barát Endre (1907–1976)

Barát Endre pályája a harmincas évek elején indult. Volt lektor, szerkesztő és az ötvenes években alkalmi fizikai munkás is. Költőként kezdte, de mindvégig író és szerkesztő volt egy személyben. A felszabadulást követően {905.} különféle heti- és napilapok szerkesztőségének munkatársaként dolgozott (Szabadság, 1945–1950; Néphadsereg, 1957–1959; Tükör és Ország Világ 1959-től haláláig). Gazdag életművében – harmincöt éves pályafutása során csaknem negyven kötete jelent meg – versgyűjtemények épp úgy megtalálhatók, mint regények, novellák, riport- és útikönyvek. Próbálkozott népies ihletésű és munkástémájú írásokkal (A históriás, 1947; Izzik a vas, 1954) és háborús ifjúsági regényekkel (A parlamenter, 1954; Heten voltak, 1955). Témáinak egy részét újságírói-riporteri tapasztalatából merítette, ábrázolásmódjában azonban kiaknázta beleérző képességét és lélektani ismereteit is. Életközege – a nagyvárosi szerkesztőségek és a fizikai munka különböző színterei – ritkán tette lehetővé, hogy különböző társadalmi rétegek valós konfliktusait tárja fel, élményvilágából sem mindig futotta arra, hogy sokféle szándékával adekvát tereket teremtsen hősei köré. A históriás (1947) főhőse például idegen garabonciásként tűnik fel a vidéki város piacán, díszes ruhában könyveket árul a nem kevésbé mesterkélten megjelenített falusiaknak. Az író Gárdonyi és Móra szókincsét tartja követendő mintának, de figuráit nem egyéníti, konfliktusai pedig erőltetetten drámaiak.

Az ötvenes évek közepén megírt sematikus művei után (Lobog a mécses, 1954; Fekete arany, 1954; Izzik a vas, 1954) néhány izgalmasan szép útikönyvvel talált vissza tehetségéhez (A Gellérthegytől a piramisokig, 1957; Bahcsiszeráji látomás – Fehér Klárával közösen – 1960; Zengő szobrok, 1958; Repülő szőnyeg, 1966). Írói munkássága az úgynevezett művészregényekben teljesedik ki, melyekben az emberi lélek legmélyebb rétegeit boncolgatja: a művészi tehetség mozgatórugóit, élet és a köznapi ember számára deviáns tehetség konfliktusait. Többnyire filológiai pontossággal, de néha szentimentális hangvételben mesél Carusóról, a halhatatlan énekesről (Caruso csodálatos élete, 1957), a fiatalon elhunyt Paál Lászlóról (Élt harminchárom évet, 1969), vagy Niccolo Paganiniről, akinek nemcsak lelke, de teste is egy volt a muzsikával, a művészettel (Boszorkánytánc, 1962). Ezek az életrajzok a történeti hűség igényével költői nyelven próbálták újjáteremteni megelevenített főhőseinek életpályáját. Az író képzelete és a romantikus látomások azonban sokszor megtörik a cselekmény ívét, s nem mindig pótolják a feltáruló pályaképek amúgyis hézagos tényeit. Barát Endre neve leginkább mégis ezekkel a művészregényekkel forrt össze: témái nemcsak irodalmi, hanem zenetörténeti ismereteket is pótolnak.

A történelmi múlt alighanem azért ragadta meg képzeletét, mert a nagy sorsfordulóknak az emberi jellemre gyakorolt hatását vizsgálhatta. A tények, a hétköznapi valóság sem maradt kívül látókörén: Delfin követi a hajót (1975) címmel megjelent kötetének elbeszéléseit józan, pontosságra törekvő realizmus jellemzi.