{106.} NAGY LAJOS (1883–1954)

FEJEZETEK

Világos rajzolatú pályaképe látszólag valamilyen titkot rejteget. Jeles írástudók tettek vallomást – évtizedeken át – hozzá fűződő vonzalmukról, többen tanítványainak vallották magukat, elismerték, hogy a 20. századi magyar próza egyik legnagyobb mestere, a hazai szocialista elbeszélő irodalom kimagasló képviselője. S ugyanakkor mindmáig észlelhető a vele szemben megnyilvánuló ellenérzés, alkotói rangjának kétségbevonása, s vajon milyen széles olvasóinak köre? Az írói önmegvalósulás évtizedeiben köréje telepedett, akkor természetesnek vehető légkör áramlatai itt lengedeznek még a mában.

Ha figyelmesen tanulmányozzuk a talentumának természetéről szóló kritikai megjegyzéseket (s egy részüket akár el is fogadjuk), akkor is világosan látható a fél évszázados pálya tükörképében: esetében valamilyen alapvető inkongruenciáról van szó. Ez a "nem-egyidejűség" (Ernst Bloch terminusa) egyrészt írói törekvéseinek lényegi irányultsága, a művészi ars poetica elvei, az ezek által meghatározott objektív forma, másrészt a korabeli magyar társadalom közszellemisége és a végső soron ettől befolyásolt befogadói igény között létezik. Tóth Árpád egykori kritikájában már találóan fogalmazta meg mellőzésének okát: "A magyarázatot Nagy Lajos írói egyéniségének és a kor uralkodó művészi ízlésének sajátságos ellentétében találjuk meg." Első pillantásra távolinak tetszik talán a párhuzam, de lehetetlen nem látni a rokonságot – az epikai nyugalomba kényszerített drámaiság, a szenvtelenségnek tetsző elidegenítés műfogása, a dialektikus feszültségű éles kontrasztok alkalmazása és a legfinomabb emberi érzelmek osztályszempontú meghatározottságának remekmívű ábrázolása övezetében – azzal az irodalmi mezőnnyel, amelynek szélső határait a húszas-harmincas évek baloldali amerikai és német prózája, Bertolt Brecht epikát és drámát átalakító műfajteremtő vállalkozása, és a húszas-harmincas évtizedforduló szovjet irodalmi törekvései jelölik ki. Nagy Lajos életművének kiemelkedő vonulata éppen arra az időre esik, amikor az első nagy áttörés (1917) nyomán, közel másfél évtizeden át, forradalmakon és ellenforradalmakon, időleges konszolidáción és újabb válságokon át sok vonatkozásban nyílttá vált a küzdelem egy évezredes világrend radikális megfordításáért. Ennek a mindent átható mérkőzésnek az idegpályákon és az agysejtekben futó áramai befolyásolták világképének alakulását, még akkor is, ha szorongásos neurózisa okán, ha önként vállalt magányossága, partizánszerepe miatt, s mert elsősorban és csak íróként kívánt és tudott részt venni a "nagy kísérletben", tartózkodott is attól, hogy a legális vagy illegális párt soraiba lépjen.

Az irodalmi élet hétköznapjainak áradásában csak ritkán vált drámaivá a kollízió, amelyben művészi alkat és törekvések a társadalmi lét nyomása alá kerülvén, megtörtek vagy elpusztultak. Az ellenforradalmi korban József Attila, Derkovits Gyula sorsa, Nagy Lajos keserves útja a "nem-egyidejűség" kiáltó példái. Ezzel ő maga is mindenkor tisztában volt. Pályájára visszanézve, immár "menekülő emberként", a végső lényeget tekintve pontosan határozta meg a társadalom és az író viszonyát: "Tisztán felismertem, hogy írással csak az {107.} boldogulhat ... aki szolgálja a polgári társadalmat. Ezt nem tehettem ..., ha rá is szántam volna magam, nem tudtam volna a kelendő írásokat kigondolni, még kevésbé megcsinálni. Életerőt a forradalomvárás adott. Letörtségemből mindig és mindig talpraálltam és újra dolgoztam. Siralmasnak láttam a körülöttem lévő világot, de olyannak, amely az összeomlás felé közeledik."

"Lázadó" korszaka lázító írásaiban (Özvegy asszonyok, 1908; Egy délután a Grün-irodában, 1910; Tanyai történet, 1917) különböző élethelyzetekbe és sorsokba ágyazottan jelenítette meg a felismerést, hogy "két osztály van". S ez számára nem a "jó" és a "rossz" általános ellentéteként, hanem ifjúkora megalázó érzelmi tapasztalatai, ösztönös megérzései nyomán társadalmi kategóriákban létezett; ha nem is a "hej, burzsoá, hej, proletár" politikai terminológiájában, de a "gazdagember" és "szegényember" jelképes figurájába sűrítetten. Ugyanakkor a kizsákmányolást nem csupán krajcáros bérekben látta meg, hanem az emberi viszonylatok széles skáláján: a szerelem árúvá válásában, az öregek és gyengék félreszorításában, a nyers érdeknek a kenetteljességen áttűnő felvillanásában. S már e korai szakaszban is: nemcsak tematikailag, hanem a dialógusokban, a dikció melódiájában, az árulkodó szóhasználatban, egy mozdulatban, egy szemrebbenésben, a jellemek diszkrét és mégis reflektor-éles megvilágításával.

"Egész írói pályámon eltántoríthatatlanul ragaszkodtam ahhoz, hogy csak azt írom, amit érzek és gondolok, bármi lesz is írásaim következménye" – adja meg visszatekintve a múltra konok életelvét, s egy hullámvölgytől eltekintve ehhez tartotta is magát. Világképének és szocializmusképzetének középpontjában a demokrácia állt, s ennek az írói ars poeticának a valóságos demokrácia megvalósulásának történelmileg hosszú útján érvényesnek kellett maradnia. Gyűlöletének tárgya az ember megalázása volt, eszménye az egyenes gerinc és a felemelt fő. De szatírája kegyetlen ostorcsapásai a teljes társadalmi szövevényt érték: nemcsak a dölyfös úri világot, legalább ilyen mértékben megvetette a megalázottak és kizsákmányoltak szolgaszellemét, torzult jellemét, az osztályárulás eme visszataszító változatát, amely beszivárgott a tudatokba, az érzelmekbe, a hálószobákba és a szerkesztőségekbe, a családi kapcsolatokba, az irodalomba. Jeremiádája és Leckéje fájdalommal és féktelen dühvei zúg a húszas években, Napirendszerű leltárai, a Razzia, a Hősök már az 1919 május (1932) című, legművészibb és legforradalmibb novellája felé mutatnak előre. Az 1919-es proletárdiktatúra emléke ezzel az elbeszéléssel él igazán a magyar kisprózában. A húszas évek vége sokféle műfajalakító kísérletezése (szimultán novella, montázsépítés, a riportázs jelenléte, az expresszivitás és az "új tárgyiasság" látásmódjának alkalmazása) mellett folyamatosan továbbélt Nagy Lajosnál a hagyományos realista prózai örökség s ennek kiugró teljesítménye, a Babits által is művészinek minősített elbeszélés.

A késői önéletrajzok mellett a legnagyobb szabású "regénykísérlete", a Kiskunhalom (1934) formailag mégis visszahajol a "weimari" stílushoz. Még 1927-ben írta: "a régimódi történetes, azaz mesés, jellemrajzos, főalakos, epizódos, expozíciós, befejezéses és "hátteres" regénynek is sok egyéb ócskasággal együtt nemsokára egészen befellegzik véleményem szerint, s új, tágabb perspektívájú, {108.} formákat áttörő, szabadabb s pazarabb képzettársulást ontó írások következnek." Az újító elszántságnak sok érdekes eredménye született az író tollán, valamennyi közt azonban a mindenféle műfajelmélettel perbeszálló Kiskunhalom a legmaradandóbb. Sokak szerint ez Nagy Lajos főműve. Hasonló típusú városszociográfiáival együtt sokban hozzájárult az ún. "népi irodalom" Magyarország valóságát feltáró szociográfiai hullámának elindításához. E "regény" egyúttal egy korszak záróköve is az írói pályán. Egy-két novella kivételével több mint egy fél évtizedet a csalódottság s az eszmei elbizonytalanodás jegyében fogant regények (Budapest Nagykávéház, 1936; A falu álarca, 1937) jellemeznek; a polgári olvasmányosságigényt kielégítő írások, de kétségtelenül egyben a pszichológiai megfigyelés remek teljesítményeit nyújtó novellák is.

Nagy Lajos esetében, aki sok írónál összehasonlíthatatlanul intenzívebben élte meg a művészi elhivatottság és egy dinamikusan aktív ideologikummal átszőtt alkotói szándék azonosulását, nem kerülhető meg a kérdés: miért is vagyunk tanúi a pálya – eszmeileg, de művészileg is – megfigyelhető "lehajlásának" a harmincas évek második felében. Ekkoriban, a "hatvanezer éves elnyomás" legújabb produktuma, a fasizmus kezdődő rémtetteinek idején erősödött meg vélelme, hogy a baj igazi forrása az emberi gonoszságban és butaságban rejlik, az évezredekbe és az ösztönökbe ereszti gyökereit, és ennek az osztályelnyomás is csupán megjelenési formája. Az elfáradás pillanataiban szinte lebírhatatlanná nőtt szemében ez a fantom. Ezt már József Attila is észrevette, amikor egyébként lelkesült levélkritikájában megjegyezte: "Bennem szinte szorongást keltett a Kiskunhalom végzetszerűsége." Nem adhatunk azonban mégsem igazat a ragyogó tollú Bálint Györgynek, aki kétségtelenül Nagy Lajosra célozván ezt írta 1936-ban a "kezdő felháborodóknak": "Remekül írt, de mindig éreztem, hogy nem annyira a felháborodás szól belőle, mint inkább a megbántottság és az irigység; személyes sérelme vitte a tömeg közelébe, ahelyett, hogy a tömeg sérelme vált volna az elv közvetítő közegén keresztül az ő személyes ügyévé ... Nincs magasrendű felháborodás elméleti alap nélkül." Bizonyos – Nagy Lajos maga mondotta –, hogy megrázó élményei és ösztönei vitték a baloldalra; igaz, hogy mélyen racionalista szkepszisétől teljesen idegen volt bármiféle illúzió és a tényektől elrugaszkodó hit. Ha személyes sérelem diktálta is felháborodását, íróként akkor is a közösség reprezentánsa volt, ezt lehetetlenség megtagadni tőle. A felvilágosodás racionalistáinak sokban naiv haladáshitét másfél évszázad történései cáfolták. (Gondoljunk csak arra: épp ez időben küzdött Lukács György a realizmus védelmében az úgynevezett "progresszisták" dogmatikus voluntarizmusa ellen.)

Bálint György igazságtalan ítélete etikailag kifogástalan pozícióról hangzott el: a fasizmus sokkhatást keltő előretörése, a nemzetközi munkásmozgalom súlyos vereségei idején, egy bontakozó népfrontpolitika korában; a mozgalom – tekintet nélkül mindenre – kétségektől mentes azonosulást követelt meg tagjaitól. Az antihumánum erői azonban minden eddiginél félelmetesebben működtek, s még nem váltak világosan láthatóvá a kontúrjai az "ész koalíciójának", amely majd szörnyű áldozatok árán le fogja gyűrni az újkori barbárságot. A remény szavát átmenetileg elhalkította a kétely. Megingása és elbizonytalanodása sem egyedülálló {109.} jelenség: az európai baloldali értelmiség súlyos válságának évei ezek, a kiváltó okok túlontúl közismertek. De vajon elvárható volt-e egy írótól, hogy önmagát, egy emberöltőn át kialakult látásmódját s nem utolsósorban tapasztalatait megtagadva, alapvető szocialista elveit ugyan soha fel nem adva, kétségeit ne nyilvánítsa a nagyon is bonyolult és ellentmondásokkal terhes folyamatokkal szemben?

Nem érthetjük meg az 1945-ös történelmi fordulat, a fasizmus felett aratott győzelem és a magyar politikai és társadalmi rendszer radikális megváltozása hatására új erővel töltekező írói munkássága lényegi vonásait, ha nem szembesülünk a felszabadulás előtti másfél évtized még egy jelentős történésével: 1934-es szovjetunióbeli útjával s annak következményeivel az írói szemléletben.

Az irodalomtörténet meglehetősen zavartan közelíti meg ezt a kérdést. A "jellem kelepcéjéről" olvasunk; "eleve kudarcnak" tekintik az útirajz módszerét; van, aki úgy véli: "tökéletesen értetlenül, mit sem értve, sőt mindent félreértve tért haza" az író a tízezer kilométeres útról. Ezek a megállapítások a szocialista közösség közgondolkodásának korai, gyanútlan fázisához kötődnek, amely nem vehette figyelembe a történelmi-társadalmi fejlődésbe beékelődött megrendítő történések önépítően kritikai tárgyalását. Szó sincs róla, mintha a Szabadság című lapban 1934 októberétől 1935 májusáig megjelent riportsorozat a szovjet rendszerrel szembeni értetlenségről tanúskodna. Az objektivitását, szabad mérlegelését kényesen őrző író lépten-nyomon kifejezésre juttatja elismerését és lelkesedését; mindenütt, ahol jeleit látja egy letűnt, gyűlölt osztályuralom feletti valóságos győzelemnek, annak, hogy a dolgozó emberek saját urai lettek országuknak. Lelkesülten ír a meglátogatott üzemek szociális és kulturális ellátottságáról, a könyvek, a tudás iránti éhségről, az új típusú, öntudatos munkások megjelenéséről, s egyenesen elbűvöli például a Cseljuskin-film, amely a Jeges-tengeren átvezető hajóúton bajba jutott szovjet emberek hősies helytállásáról tanúskodott, mégpedig éppen az "ő módszere" számára oly meggyőző dokumentáris (mert ott, a helyszínen, a hajótöröttek által felvett) filmkockák közvetítésével. Egy képtárban a sematikus, élettelen festmények sorából is kiugrik számára az az alkotás, amelynek munkásfiguráit természetesnek és meggyőzően ábrázoltnak látja. Riportját az ellenforradalmi Magyarországon kellett közzétennie, megfogalmazásai és megközelítései nyilvánvalóan elárulják az óvatosságot és a mímelt objektivitást, de az értő fül igenis kihallja mögüle a szociális elkötelezettséget, a volt cári rendszer maróan gúnyos elutasítását s az azonosuló megelégedettséget a munkáshatalommal.

Ugyanakkor hozzátartozik a képhez az is, hogy látásmódjának alapvető sajátosságait ezen a nagy felfedező úton is megőrizte. Ő írta: "Magyarázatot soha nem fogadok el, sem forradalmit, sem ellenforradalmit, sem másfélét, csakis akkor, ha a tényállításokat bizonyítás követi." Az alig több mint másfél évtizedes szovjetrendszer ekkoriban épp hogy túljutott az első ötéves terv rendkívüli erőfeszítésein, a mezőgazdaság szörnyű áldozatokat követelő kollektivizálásán, annak minden, az egyének életébe is belenyúló következményével együtt. Lépten-nyomon megrója magát úgynevezett objektivitásáért, hogy nem tudja túltenni magát a cseppet sem könnyű hétköznapok megannyi elégtelenségén: a kevés és {110.} gyenge minőségű áruválasztékon, a kulturális irányítás által szorgalmazott aktuálpolitizálás rossz művészeti következményein. Nyugtalansággal tölti el a még mindig és itt is feltalálható megkülönböztetés ember és ember között s a dolgozók sokhelyt tapasztalható szolgaszelleműsége. Ebből eredezteti és aggodalommal állapítja meg a személyi kultusz elburjánzását és annak főleg azt a következményét, amely már szocialista meggyőződése alapelvét érinti: a kemény és durván igaztalan elbánást emberekkel, a szocialista demokratizmus súlyos sérelmeit, amelyet a politikai terminológia a "személyi kultusz" megnevezéssel illetett és évtizedekkel később iktatott ki a szocialista társadalmak életéből. Ily módon Nagy Lajos ugyan nem a tévedhetetlen ember és író, de a szocialista demokratizmus és humanizmus művészi pozíciójáról olyan pozitív és negatív jelenségeket konstatált útján, amelyek a nemzetközi szocialista társadalmi közösség túl sokára megérett tanulságaivá váltak azóta, és beépültek egy önmaga súlyos örökségétől megszabadulni vágyó társadalom kollektív emlékezetébe, mindennapos gyakorlatába.

1934 és 1935 fordulóján azonban a mozgalom még nem viselhette el a tényeket feltáró, kritikai ítélet ilyen mértékét. Az antifasiszta front gyengítésének tartották ezt az állásfoglalást, s maga az író is úgy vélte: "Igaz lehet: mennél nagyobb a szorongatottság, annál drágább a remény, s ettől nem foszthatjuk meg őket." A riportsorozat közlése ezért félbeszakadt. Tapasztalatai azonban átívelték a következő évtizedet s beleépültek az utolsó pályaszakasz rajzába. A felszabadulás utáni hazai történelem napfényes és homályos változásai egyként megjelentek az önéletírásban és a novellisztikában.

Fél évszázados írósága egyötödét töltötte el a felszabadult országban. A hatodik ikszet taposta már, amikor 1945. január 18-án, csütörtökön, naplója szerint úgy reggel kilenc óra felé kilépett az ingoványra jutott város utcájára a pincéből, hogy – amiként már régen eltervezte – átölelhesse az első útjába kerülő szovjet katonát. Az csak futólag visszaintegetett, az ellenség üldözésével volt éppen elfoglalva. Nagy Lajos pedig "maflán megállt a kapuban" és – örült. Ellentétbe került volna egész eddigi munkássága stílusával, ha most lelkendező, díszes passzusokat ró a gyertyacsonk lángjánál araszolva vezetett Pincenapló (1945) utolsó lapjaira. Ehelyett józan megfontolással ezt írta: "Elvégeztetett! Vége a háborúnak, vége a pincének, a hallgatásnak, a lapulásnak. Minek is van még vége vajjon? Kell, hogy vége legyen az eddig volt, ezer éve tartó világnak. Megmaradtunk. Véletlenül. Ezer veszély közt. És most az a gyanúm, hogy nem farsang következik, hanem új harcra kell készülnünk. Csakhogy ezentúl kedvezőbb feltételek közt harcolunk. Még él az a szellem és az az ördögi akarat, amelyből minden szenvedésünk fakadt ... Mondom, nem nyugalom következik, hanem további harc. Szakadatlanul résen kell lenni. Hosszú ideig, talán egész életünkön át."

Következtetései nagyon is megalapozottak voltak. Tanúja lehetett, miképpen fonódnak, ölelkeznek koherens áramlatok, szívósan törekedve az életre, akkor is, ha már anakronisztikussá váltak. Mégoly jelentős történelmi események se ringatták e tekintetben illúziókba, a "nevelő úr" tudta, hogy az elmék és ösztönök javító megmunkálása véget nem érő feladat. A Pincenapló, amely Darvas József, Szép Ernő, Kassák Lajos és Déry Tibor tanúságtétele mellett a fasizmus {111.} végnapjairól szinte elsőként számolt be 1945-ben, csupán a megjelenés időrendjében ugrott élre az író újabb munkái közül, tartalmazván az emberi lealacsonyodás infernális képeit, melyeken a "gonoszság nyugtalanságával nyüzsög az emberféreg s a világtörténelem eddig volt legnagyobb gazságát készíti elő, hangyaszorgalommal és iszonyú szakértelemmel". A régi világ végvonaglását egy hosszú folyamat végkifejletének tudta. Nem természeti csapásként élte meg a két háborút, minden idegszálával tiltakozott ellenük. De régóta tisztában volt vele: milyen társadalmi erők és érdekek működtetik az embert őrlő malmokat.

Az idős, egyre többet betegeskedő író a háború vége felé nem csupán egy kiteljesedő életműhöz elevenítette fel újra ifjúkora emlékeit, hanem a hamarosan letűnő "ezeréves úri világgal" való végső elszámolásra is készült. Ezzel az indulattal kezdte el önéletírását, amelynek nyitó fejezetei 1943 őszétől a Magyar Csillag hasábjain jelentek meg, és ez a szándék szülte A tanítványt, amelyet a háború utolsó éveiben írt, de amelyet csak 1945-ben adhatott ki a Hungária joggal sorolható tehát az utolsó korszak terméséhez.

A Kiskunhalom mellett ez talán legnépszerűbb regénye, számos kiadásban forog közkézen, iskolai olvasmánnyá vált. Színpadra alkalmazása halála előtti utolsó napjaiban fő foglalatossága volt az írónak. A terezovác-szuhopoljei házitanítóskodás egyes motívumai, részletei évek, évtizedek során már fel-felbukkantak az írói oeuvre-ben, novellákká kerekítve. A búvópatakszerű téma végül is egy kedvező pillanatban nagyepikává szerveződött. Élesen osztályérdekű szemlélete határozottan elválik a negyvenes évek elején írt, inkább szórakoztató típusú regényekétől. A feudális Magyarország és egy új szellemiségű értelmiség találkozását és szükségszerű elválását indokolta meg lapjain. Úgy tetszik, a széles ölelésű epikum részletérdekei mögött éppen ez a leglényegesebb írói gond munkál: értelmiség a válaszúton. Filléres gondjaiból, egyhangú robotos életéből emeli és emelhetné ki a "nevelőt" találkozása a főúri családdal, amelynek birtokára utazik, hogy jogi vizsgáira készítse fel az ifjú grófot. Mögötte a tűrhetetlen szegénység, előtte a lehetőség a felemelkedésre. A puritán és konok életvitel mögött egy érvényesülésre, gazdagságra, bohém lelkesültségre kész és szomjas ifjú állt, aki mértéktelen volt vágyaiban és törekvéseiben. Semmi sem volt benne a redukált érzelmekből és a teljességgel szembeni csökkent fogékonyságból. De jellemvonásai közt akadt egy, amely párosulván a tudat szigorú parancsával, ítéletre, választásra kényszerítette, s miután döntött, ehhez a választáshoz hű maradt. Háborgását így adja tudtunkra: "Miért is kötötte a sors az ő lelkét annyira össze a nyomorultakéval? Hát nincs ebből a betegségből szabadulás: Mindig ez a pártosság: habozás nélkül, a tények ismerete nélkül, a szegény ember mellé állni ... Micsoda is hát ő?"

Erre a kérdésre A tanítvány nem közvetlenül ad választ, de hogy miképpen lett azzá, amivé lett, azt többszáz novelláján, publicisztikai jellegű írásán, karcolatán, szociográfiai tanulmányán, több regényén kívül megkísérelte megvilágítani végül önéletírásának két kötetében. A felszabadulás utáni első néhány zavartalan éve során nagy buzgalommal folytatta és hozta tető alá A lázadó embert (1949). Sokan legjobb művének tartják, szépírói alkotásnak –, s teljes joggal. Mert bár átszövi, áterezi a tényekhez ragaszkodó dokumentációs szándék, lazává oldja a szabad {112.} asszociációs képzeletkalandozás, végül is azonban a személyiség eleven varázsa, a Ferenc József-i kor szubjektiven szemlélt, mégis nagyon is találó, érzékletes képe szerves műalkotást eredményez.

Az önéletrajz több síkja ölelkezik, fonódik a laza időrendben, önállósuló tematikus egységekben tovagördülő fejezetek során. A legfontosabbá természetesen élete megélt eseményei, emlékképei válnak egy újkori fejlődésregény tágas epizódjainak tükrében. Ugyanilyen jelentőséget kap azonban maga a kor, a történelem, ennek áramában halad a hős nélkülinek szándékolt regény "hőse", maga a leendő író, akinek érzületeit, gondolatait és tetteit egy időben és tapasztalatokban magasabb pozícióra jutott memoárszerző kommentálja, bírálja felül. Az elszámolás erőteljesen kritikai élű, a szubjektíven átélt és ilyenként ábrázolt események egy objektív "rezonőr" előtt vonulnak el, tárgy és szemlélet e feszültsége megnöveli a mű hitelét és érvényességét. Kétségtelenül identitását keresi az író, de aligha igaz az, hogy valamiféle alkotói válság indította volna a múlttal történő ily típusú szembenézésre. Már nem lehetett reménye a regényforma radikális megújítására, a mozaiktechnikával építkező lineáris eseménykibontás köztes műfajt eredményezett: valahol a fikciós és a tárgyias dokumentum között, közelebb az utóbbihoz, s e nemben aligha felülmúlható memoárt, amelyet Sőtér István az újabb magyar irodalom talán legkiemelkedőbb emlékírása, Kassák nagy önéletrajzi regénye mellé helyez. Egy más típusú válság majd a mű folytatásában bújkál, megrontván a kezdetek életes, színes áradását.

Az Apostag melletti tanyán megélt ifjúságtól ível az elbeszélés az első világháború kitöréséig. Elveszett paradicsomként merül fel az író emlékeiben az a néhány év, amit a tabáni-telki szegényes cselédlakás "fészek-melegében" töltött, innen avanzsál "úrifiúvá", lesz újra a kosztost tartó, majd cselédsorba süllyedő Nagy Júlia hol szégyellt, hol vakmerő reményekkel körülvett gyermekévé. Már ez a gyermekkor tele van sérülésekkel, ijedelmekkel és félelmes riasztásokkal, a megaláztatás és a mások megalázásán érzett traumatikus emlékekkel. Legyűrésükhöz önkéntelenül is túlzott önbizalmat nevelne magában; hol az eminens diák képében, hol a jeles sportoló vagy a híres operaénekes szerepében próbál kitörni, egyenrangúvá, teljes értékű emberré válni. Vergődései közepette nehezen és tiltakozva döbben rá, hogy egyéni készségei és lehetőségei, illetve fokozódó neuraszténiája valahol mélyen, szinte a meghatározhatatlan övezeteiben társadalmilag determináltak, a pénzviszonyokra redukálható alaptörvényekkel igazgatott polgári rend függvényei.

Egy percig sem gondol arra, hogy alkalmazkodjék ezekhez a törvényekhez, engesztelhetetlen gyűlölettel fordul szembe a fentiek világával. A falusi és a városi szegénységtől életformájánál fogva elszakítottan éli a plebejus értelmiségi életét, az alullévőkhöz húz, az ő érdekeiket kívánja képviselni írásaiban, amikor felismeri, hogy ez az egyetlen cselekvési forma, lehetőség, amelyben megnyilatkozhat. Mindenki tartozik valamilyen táborhoz, ő magányos marad. A Nyugat-nemzedék kortársa, mégis néhány tagjához fűzte csupán vonzalom; a szociáldemokrácia megalkuvását viszolyogva szemlélte, tartózkodott a mozgalomtól, amelynek funkcionáriusai általában nem szívelhették őt.

{113.} A legális munkásmozgalom napilapjának kulturális szemhatáráról csak lesújtó véleménye lehet; a naturalista-érzelgős nyomorirodalom nem az ő kenyere. Illyés Gyula jellemezte később találóan a kétféle esztétikai koncepció lényegi különbségét: "Nagy Lajos ... nem hatódik meg a nyomor és szenvedés láttán, fölháborodik. Nem cirógatja, nem vigasztalja a szenvedőket, de legenyhébb esetben is keményen megleckézteti őket."

Az önéletrajz első kötete egyúttal írói poétikájának is legteljesebb foglalata, mondhatni rekonstruáló műhelye. Téves vélelmeket olvashatunk arról, mintha a műből hiányozna az egységes nézőpont, mintha a szemlélet töredékes lenne s az író nézetei nem állnának össze egységes világképpé. Ennek éppen az ellenkezője igaz: kevés írástudóval találkozunk a korban, akinek művészi világképe ennyire egységes és céltudatosan kiépített lenne. A freudizmushoz, a tudatalatti komolyan vételéhez történő vonzódás ellenére e poétika tengelyében az ember felszabadításának konok akarása áll. Újra Sőtér István szavával élve: a "szívós küzdelem az emberi méltóságért". Az ilyen kiindulású esztétikának természetesen – mint arra már rámutattunk – messzemenő módszerbeli, formai következményei lesznek. Ő maga így összegezte önéletírásában, rejtett esztétikájában ezt az alkotói programot: "Írásait a valóság ábrázolására való szenvedélyes törekvés, a körmönfont mesétől való tartózkodás, az emberi nyomorúságba való mély belenyugvás, a szegényekkel, az elnyomottakkal, a kijátszottakkal való együttérzés, a társadalmi élet jelenségeinek kritikája, a rossznak kárhoztatása, a jónak kívánása, sőt indulatos követelése jellemezte ... Miután elkezdtem az írást, elszántan, kétségbeeséseim mellett is makacsul kitartottam, minden kudarc után újabb és újabb küzdelembe indultam, semmiképpen meghátrálni nem akartam ... a magam sorsát képletesnek tartottam." Magányos küzdőként is a "sokaság fia" volt, az önnön egyéniségért vívott küzdelme közösségi-társadalmi érdeket fejezett ki. József Attila találó szavával: "Szemlélete nem egyéni, hanem egyetemes, vagyis voltaképpen Nagy Lajos módjára kellene szemlélődnünk, ha adnánk valamit a tárgyilagosságra."

Élete és írósága eseményeit, a körülötte áramló társadalom változásait a világháború kitörésétől 1934-ig, a Kiskunhalom megjelenéséig kíséri tovább A menekülő ember lapjain (1954). Az önéletrajz újabb kötetét már tartózkodóbban írta, folytatására évek múltán nehezen szánta el magát, mert úgymond "az ember magánügyei harcos korban nem igen valók a nyilvánosságra". E nyilatkozat egyúttal már a nehezen tűrt, kényszerű redukció bevallása. Az előző kötet ízes, életes gazdagságát itt többnyire a szikár leírás váltja fel; a személyiség visszahúzódik, a történelmet válogatott sajtóanyag képviseli. Időközben kihűlt körülötte a levegő. 1948-ban még helyet foglalt az első Kossuth-díjasok között, és 1950-ig szinte évenként jelentek meg könyvei. A következő három évben már csak két vékony füzete; telefonja is "makacsul hallgatott", írásait a szerkesztőségek visszaküldik, önéletírása második kötetének kiadása elé akadályok gördülnek (s az posztumusz műként lát napvilágot). A változás nem Nagy Lajos írásaiban történt, hanem a külvilágban. Deklarálták, hogy írásai kisszerűek és véletlen témájúak, stílusa unalmas és szürke, mintha csak háromszáz szóból állna a magyar nyelv; úgy vélték, önéletrajzában befelé fordul (!), Falu (1946) című regényét "át nem érzett {114.} optimizmussal" írta meg. Az Írókongresszuson (1951) a kispolgári anarchista lázadás címszó alá sorolták, s Darvas József így ítélte meg önéletírását: "A lázadó embert, s különösen a folytatását olvasva az az ítélet támad bennünk, hogy a múltról sem lehet a mának szólni úgy, hogy a kávéház ablakán át nézzük az életet." Az előadó szavaiból nem személyes ellenérzés szólt, sokkal inkább egy közel két évtizeddel korábbról datálódó rideg-szektás műszemlélet visszhangja. A mostani argumentáció már felbukkant egyszer az ifjú kritikusnál; a Kiskunhalomról 1934-ben, a Szabad Írásban közzétett megsemmisítő bírálatban. De talán nem ugyanaz volt az akkori műelemzés hatása. Az író egyik monográfusa úgy véli, ezúttal a "fenyegetettség ésszerű felmérése okozta az író teljes összeroppanását". Naplójába ezt jegyezte be a megbántott ember: "A kongresszus szégyenletesen bánt el velem. Darvas tartott irodalmi beszámolót, amelyben kicsinylőleg szólt rólam. Ezt senki sem korrigálta ki. Meg kell állapítanom, hogy mint író, tökéletesen megbuktam. Szörnyű lelki baj, hogy az ilyen elbánásra nem lehet megfelelő módon, sőt sehogysem reflektálni. Csak magánbeszélgetésben mondtam egyet-mást, például azt: a kávéházi szemlélet nem megvetendő; különben is kávéházi szemlélet nincs, de mindettől eltekintve az én szemléletem nem kávéházi; a kávéházban sok jelentékeny ember élt, vagy legalábbis megfordult. Kávéházba járt Petőfi is. A Pilvaxban keletkezett a 48-as márciusi forradalom eszméje. A New Yorkban láttam Adyt verset írni. Osvát kávéházban szerkesztette a Nyugatot. Hogy a kávéház milyen áldásos intézmény, azt az is mutatja, hogy kávéházban ismerkedtem meg Darvas József úrral ..."

Groteszk módon a régi vádak hangzottak el vele szemben abban a világban is, amelyért egy életen át küzdött megalkuvás nélkül, vállalva mellőzést, közönyt. Hogyan történhetett mindez? A két önéletírás tanúsága szerint is Nagy Lajos az írói elhivatottság értelmét lemeztelenítette annak lényegére, nyíltan és következetesen a társadalmi harc szolgálatába állította tehetségét, nem gyönyörködtetni és elandalítani, nem szórakoztatni és eszményíteni akart, hanem kijózanítani, szemléltetni, felrázni és gondolkodásra ösztökélni. Nem díszítette fel, nem szépítette a valóságot, nem azt láttatta, amit a "széles olvasóközönség" látni akart, hanem nyers meztelenségében mutatta fel az érdeket, leplezte le az egyéni tettben is kimutatható osztály-szándékot. Nem mesélni kívánt, hanem rideg tényeket megmutatni, nem szemlélődésre törekedett, hanem változtatásra. Nem beleélésre, hanem okulásra buzdított. Az élet nagy és a magánélet kis hazugságait, az illúziókat és az álmodozást kívánta szétzilálni. Mindezekért hol a földhözragadt naturalista, hol a távlattalan, sötéten látó kispolgár, a művészietlenül, szürkén író elnevezést kellett elviselnie.

Az ötvenes évek légkörében a tény tiszteletét megőrző, józanul szemlélődő, az eszményítéstől, a hamis romantikától tartózkodó író ismét szembekerült egy másfajta illuzionizmussal, az irodalom szerepének egy másfajta hamis felfogásával. A felszabadulás után nem sokkal még példamutatónak találták stílusa világosságát, realizmusát, egy idő után ez a realizmus már elégtelenné vált, ez a stílus már nem volt eléggé demokratikus. A stilizált naturalizmus és a forradalmi {115.} romantika vegyesházasságából előállt eszménynek Nagy Lajos valóban nem tudott megfelelni.

Szemére vetették, hogy nem hajtott végre fordulatot pályáján, nem adja az új élet nagyszabású tablóját, sőt egyáltalán, hogy nem volt "fontos mondanivalója a felszabadulás után sem". Egyik kritikusa egyenesen úgy véli: "A kapitalizmus törvényének hatását kiterjesztette az egész életre." A "nagyívű sorsok, messzi távlatok" esztétikai rajongásának elhalványulásával elveszti súlyát e vád: a józanul szemlélt valóság azt mutatja, hogy a Nagy Lajos-i elbeszélő művészet tükrében megjelenő emberi jellemek nem tanúskodnak gyors változásról, sőt e tulajdonságok időnként mintha újratermelődnének, s hogy naivitás volt azt hinni, mintha a történelmi, politikai fordulattal a társadalmi létből is automatikusan kiküszöbölődött volna mindenféle konfliktus, hogy a régi fantomok és traumák okai mind érvénytelenné váltak volna. Úgy tetszik, bevált két évtizeddel korábbi jóslata: "A felszabadulás útja hosszú, máról-holnapra felszabadulás nincs." Az "élet gyümölcsös tájain" szemlélődő irodalmárok nem érzékelték a megfáradt, súlyosan beteg, hetven felé közeledő író két vaskos memoárjának mához szóló üzenetét, kisregénye, naplója, publicisztikája és csokornyi új elbeszélése friss újdonságát. Ezek az írásai látszólag nem hoznak semmiféle fordulatot, de úgy tetszik, ilyen fordulatra e művészetnek nem is volt semmi szüksége. Az egyenes vonalú pálya szerves továbbépítését jelentik ezek az írások, az egykor feladott lecke visszakérdezését.

Már említettük, hogy emberi-írói küzdelmeinek lényege és célja a szocialista értelemben vett demokrácia kiküzdése volt. Az osztályelnyomás, a hazugságok és a szolgaszellem igájából felszabadult ember, a fejét önérzettel felemelő, szabad szocialista egyéniség volt az eszményképe. A felszabadulás után írt műveinek fókuszában ez az ember áll, ez után kutat, ennek vereségein kesereg és ennek ellenségeit gyűlöli változatlanul.

Az 1946-ban kiadott Falu című kisregénye volt az első lépés ebbe a régi-új irányba. Lukács György állapítja meg róla, hogy jelentősége abban áll, hogy "a szerző tájékozódását mutatja egy új, mai magatartás felé". Ismét ahhoz a témához nyúlt, amelyben legsikeresebb regényeit alkotta, ahhoz a paraszti miliőhöz, amelyet jól ismert közvetlen közelből. Futó képek során felidézi a múlt évtizedeket, hogy szembeállítsa azzal, ami most van. Egy korabeli kritikus, maga is jeles "népi" író, ingerülten utasítja el a művet, propagandának tartja, a "korszerűsített mondanivalók ismételgetését" látja benne. Pedig a kép hiteles, mozaikszerű villanásaiból érzékletesen vetül elénk még ma is a kezdő évek botladozásaiban bontakozó új életforma. Egy-egy mozdulat, egy hanglejtés, egy szemvillanás jellemzi és tipizálja a gyanakvó, nehezen mozduló cselédet, a szegényparasztot, de a vállalkozásra készet is, az öntudatosat. Nem propaganda a nagygazdák acsarkodásáról, az értelmiség lassú mozdulásáról tudósító kép, a volt urak és népnyúzó jegyzők, a feketézők ábrázolata. A valóság eleme volt a naiv és lelkes új tanító is, a napszámosból lett párttitkár, a remény, hogy a felosztott föld iga hiányában is megmunkálható, bevethető, s a bizalom a nevelés, az oktatás hasznában.

{116.} Az elidegenítő effektus, amellyel régen a felfigyelő tekintetet a felháborító tényre irányította, most lefoszlott módszeréről, helyébe inkább az epikum didaktikusabb változata lépett. Talán ezért tetszik úgy, hogy újabb novellái kevésbé drámai töltésűek, kisebb feszültségűek. De így sem hajolnak az anekdotizmus felé, ettől mindig is távol állott. Tiszta, intellektuális prózát írt, analitikus eljárással. Mégis az érzelmek dús áramai hullámzanak írásaiban, különösen amikor az új élet jelenségeiről szól; a régi világ meghúzódó árnyait felfedő műveiben pedig inkább az irónia foszforeszkál.

A felszabadulás utáni novellisztikájában a régi és az új, a kétféle erkölcsiség ütközik meg, de az utolsó években felsejlik egy harmadik övezet is: az újban is felbukkanó régi. Céltáblája az elpusztíthatatlannak látszó Gazdagember, a harácsolás, a másik ember szellemi és érzelmi kizsákmányolása (A gazdagember, 1945), akkor is, ha a letűnt világ figurái művelik, akkor is, ha szocialista máz alatt lapul ez a miazma. Meleg szeretettel ábrázolja a munkájukra támaszkodó egykori szegények aprónak tetsző hódításait, akár a búzatáblán, akár a tudás szerzésének mezején érik el azt (Aratók, 1948; Erzsike iskolába megy, 1952); kísérletező gonddal vizsgálja a demokratikus tudat és a kispolgári vagy polgári érzület konfrontálását családokban, emberi viszonylatokban, egyéni tudatokban (Rokonság, 1952; Eladó ház, 1952; Színházban, 1953; Autóbusz, 1953; Csalódás, Erzsi néni is gondolkodik, A kritikus borbély, 1954). Lélektani remekléssel, érzékeny finomsággal szemléli és szemlélteti: miképpen veszik birtokba a munkásemberek a szocializmus kínálta "kiváltságokat", miképpen őrzik meg az új helyzetben is ép érzelmi-etikai mivoltukat. (Üdülés, 1953).

A késői elbeszélésekből viszont egy új etikum, egy új moralitás körvonalai bontakoznak ki. A magyar irodalom egy későbbi szakaszának gondjai előlegeződnek itt. A társadalom antagonisztikus ellentéteit feloldotta a történelmi fordulat. De egy redukált antagonizmus szétterülő mezőnye megmaradt. A Pincenapló előérzete – mutatis mutandis – beigazolódott: "Szakadatlanul résen kell lenni. Hosszú ideig, talán egész életünkön át." Egy szovjet filozófiai szakíró így jellemzi a Voproszi filoszofii 1982. 9. számában az antagonisztikus osztályellentétek felszámolása után is lehetséges gondokat: "A társadalmi fejlődés megszervezésében megszaporodó fogyatékosságok következtében kiéleződnek az ellentétek a termelőerők és a termelési viszonyok, a termelés és az elosztás, a bürokratizmus és a demokratizmus, a társadalmi és az egyéni érdekek között; a társadalmi egyenlőtlenségek és igazságtalanságok elvszerűtlensége és erkölcstelen jelenségek stb. miatt." A hazai ötvenes évek előterében és fordulóján éppen ezek a mozzanatok foglalkoztatják az idős írót, aki mellőzötten, betegen és kórházak lakójaként is szembesül egy torzult lét aggasztó jelenségeivel. Sőtér István pontosan fogalmazza meg az író elbeszélő művészete utolsó szakaszának ezt a vonását: "Az emberi méltóságért vívandó harc új feltételekkel és új célokkal jelentkezett, utolsó esztendei az esztelenséggel és a félelemmel szállnak szembe, mert azok éppúgy megtörik a méltóságot, mint a nyomor. Az utolsó novellák fojtottan tiltakoznak a félelem ellen, ám ez többé már nem a közösségben élő ember gesztusa, hanem a megkeseredett, de el nem hallgató, magányos emberé."

{117.} Már a Sárika és az inkvizíció (1947) "üzenete" komoly figyelmeztetés volt, Az ember és a kutya (1952) "talányos" miliője s az utolsó novella, az Üdülés (1953) latens feszültsége veszélyt jeleztek, és a baj természetét meg is jelölték: a demokratizmus alászállásában, ártatlan emberek üldözésében, a társadalmi rendszer humanista eszményeinek súlyos sérelmeiben.

Az utolsó egy-két év novellisztikájának termése a súlyos betegséggel való viaskodás szüneteiben érett be. Az 1953-as Válogatott elbeszélések megjelenése már egy enyhültebb légkörről tanúskodott, 1954 nyarán nagy sikerrel mutatta be a Katona József Színház az 1919 májusból írt Új vendég érkezett című színdarabot. Utolsó hónapjaiban önéletírása levonatain és A tanítvány dramatizálásán dolgozott. Az 1956-os tragédia felé haladó társadalmi és irodalmi élet indulatai már nem érintették meg, 1954. október 28-án, csütörtökön este halt meg. Temetésén elhangzott mindaz a hivatalos elismerés, amelyre hetvenedik születésnapján oly sóváran várt. Darvas Józsefnek megadatott, hogy a "hivatlan hősiességű" novellista sírjánál elmondhatta a kiengesztelő szavakat: "Nagy Lajos utolsó évei s most a gyász még jobban aláhúzhatják számunkra: menthetetlenül igazságtalanságokat okoz s az irodalomnak is árt az az ítélet, amely írót, irodalmat a pillanat praktikumához mér."

Azóta életműsorozatában újra megjelentek legfontosabb írásai, elbeszéléseinek, publicisztikájának bő (bár nem teljes) gyűjteménye. Orosz, horvát, cseh, román és német nyelven is megszólalt az elmúlt években. A társadalmi létben és az irodalomtörténetben még ma is jelenlévő, sőt újratermelődő viszolygások ellenére, úgy tetszik, szavának súlya, művének aktualitása, hitele változatlan. Humanizmusa nem az ember illuzionista dicséretét, hanem kemény és éles kritikáját írta elő, nem festett derűs hatású nagy tablókat, mert az életet töredezettnek és veszélyeztetettnek látta. A részletek gondos megtisztítását elengedhetetlennek tartotta ahhoz, hogy a távlat megrajzolható legyen. Ez utóbbihoz egész életműve mutatja az irányt és nem egyes művei, ezzel tanúsítja a folytonosságba vetett szívós hitét. Illyés úgy véli: a kétségbeejtő tények ellenére mindenkor "hitte, hogy az ember megváltható", Vas István az önironikus szkepszis finom árnyalatával megrója, mivel "nem látszott, hogy hisz az Emberben, a Jövőben". A világot megváltoztatandónak tartotta, a megromlott emberi viszonylatok megtisztításával az elidegenedést igyekezett oldani. Bebizonyította, hogy a letűnt társadalmi rend hazug és embertelen, azért küzdött, hogy az összeomlott régi világ hagyatékát, újjáéledő applikációját eltávolítsa a szocialista tudatból. Módszerét és stílusát alaptalanul tartották naturalistának, az a korszerű realizmus egyik lehetséges válfaja volt. Írásainak mélyén heves indulatok és érzelmek munkálkodtak, de közvetlen érintkezést az olvasó tudatával keresett. A romantikus, illuzionista irodalomszemlélet és az ideológiától "megtisztított" művészet hívei számára ezért maradt életműve idegen mind a mai napig. Sem ezzel, sem művészete aktualitásával és korszerűségével nem áll egyedül az európai szocialista művészetben. Illyés Gyula fogalmazta meg mindezt a legtalálóbban, klasszikus tömörséggel: "Az egyszerűség és időszerűség bátorságát bámultam tehetségében. Stílusának azt a nemes – majdnem azt mondtam: arisztokratikus – szürke színét, amelyről megéreztem, {118.} hogy nem fogják sem megfakítani, sem megsárgítani az esztendők. Aztán szemléletének épp oly nemes – ez a helyes szó: klasszikus – kérlelhetetlenségét, amely – ha gúnyolódott, ha ütött – egyformán a lényeget találta. Mindig a legnagyobbra vállalkozott: az úgynevezett kis dolgokra ..."