Szenczei László (1909–1980)

Szenczei Lászlót a harmincas évek közepén az egyik legtehetségesebb fiatal erdélyi íróként tartották számon. Nem töltötte még be harmincadik életévét, amikor megjelent Korom és korona című regénye (1939), sötét színekkel festett tabló az első világháború alatti dél-erdélyi falu tragikus társadalmi és {907.} nemzeti konfliktusairól. Újságíróként Kolozsváron és Brassóban dolgozott, 1941-től élt Budapesten, de továbbra is szoros kapcsolatban maradt Erdéllyel: munkatársa volt a Termés című folyóiratnak, regényt írt A halál és tanítványa címmel Apáczai Csere Jánosról.

1945 után sokoldalú irodalmi tevékenységet folytatott Magyarországon: írt politikai vitairatokat, esszéket, négy nyelvről (francia, német, román, bolgár) fordított szépirodalmi műveket magyarra, regényeket, drámákat jelentetett meg. Huszonhárom esztendőn keresztül (1957-től haláláig) szerkesztette a Nagyvilág francia, román és bolgár rovatát, a világirodalom számos alkotását ő fedezte föl a magyar olvasó számára. Irodalomközvetítői munkáját többször érte elismerés a határon túlról.

A koalíciós időszakban Szenczei László legfontosabb működési területe a politikai vitairat műfaja volt. A múlt századi magyar politikai gondolkodás és közírás legnemesebb hagyományait folytatta, következetesen szembefordult a háborús magyar politikával, a magyarság helyét a dunai testvérnépek között kereste. Tudta jól, hogy Közép-Európa keleti felén sohasem lehet csak egy nacionalizmust bírálni, nemet kell mondani a nemzeti kizárólagosság minden megjelenési formájára. Különösen a magyar–román viszony és az erdélyi magyarság helyzete foglalkoztatta, higgadt tárgyilagossággal elemezte a történelmi folyamatokat, a közelmúlt tragédiáit és az együttélés lehetőségeit. Az erdélyi magyarság harca 1940–1944 (1946) és A magyar–román kérdés (1946) című vitairatában illúziókat és mítoszokat rombolt, leszámolt mindkét nacionalizmus előítéletével. Szuggesztív érvelésének az volt a kiindulópontja, hogy románoknak és magyaroknak van közös érdeke, s ezt fölismerve kell keresni a közös jövőt. E két írása a műfaj élvonalába sorolható, számos szempontja, következtetése kiállta az idő próbáját.

Az ötvenes évek első felében Szenczei László írói pályáján is törés, kényszerszünet következett. Csak 1956-ban jelenik meg ismét könyve, A várőr fia című ifjúsági regény. Szülőföldjére tért vissza ezzel a művével, a regény Vajdahunyadon játszódik 1919-ben. Tizenéves fiúk szemével látjuk a társadalmi és nemzeti forrongásban élő dél-erdélyi világot. A város már román kézen van, a határon túl a magyar Tanácsköztársaság, a vajdahunyadi munkások pedig követeléseiknek sztrájkkal kívánnak érvényt szerezni. A regény tulajdonképpen kamaszkalandok sorozata, egy román és egy magyar fiú barátságának története. A zajló történelemből egy életre szóló tapasztalatokat szerez a két fiú, önmagukat keresve arra is rá kell döbbenniük, mit jelent a társadalmi igazságtalanság és a nemzeti kizárólagosság. Nem szolgál az író kerek, didaktikus tanulsággal, a regény befejezése is nyitott inkább; a mű az igazság, a humánum és a tolerancia értékeit közvetíti. A Boldog változat (1967) című kisregényében is az "elveszett idő" nyomába indul. Ennek a műnek nincs különösebb története, "cselekményét" tulajdonképpen az emlékezés mozgatja. Dinamikáját a két idő – a jelen és a fölidézett ifjúkor – feszültsége adja. Évtizedek múltán tér vissza az elbeszélő fiatalságának helyszíneire; az utazás, a találkozások, a táj, a városok megannyi emléket idéznek föl. Hangulatokat, élményeket, érzelmeket – egy elmúlt életforma elevenedik meg az olvasó előtt, a {908.} dél-erdélyi magyar középosztályé, egy olyan társadalmi rétegé, melyet szétporlasztott az idő. A könyörtelen történelem, az egykori teljes világ töredékei, az átépített városok látványa az elbeszélőben a kikerülhetetlen elmúlás érzését ébresztik.

Szenczei László nem volt szerencsés író, életének utolsó évtizedeiben Magyarországon némiképp az irodalmi élet perifériájára szorult, művei nem mindig kaptak megfelelő kritikai visszhangot, néha csak keletkezésük után évtizedekkel tudta őket megjelentetni – magánkiadásban. Drámai kísérleteit is így adta ki élete utolsó éveiben. A legjelentősebb közülük a Nem mindenki jut el Floridába (1980), 1963-ban keletkezett. A kétrészes mű két nővér drámája, mindketten Aradról származnak, s egyikük Budapesten, a másik Amerikában él. Az amerikai több mint harminc év után meglátogatja húgát Magyarországon, majd húga is elutazik hozzá Amerikába. A kispolgári és kisvárosi magyar világ széthullásának sajátos példázata a két nővér története, mely a drámában álom vagy fölidézett múlt formájában jelenik meg. Mindez két különböző közeg háttere előtt, két ellentétes mentalitás állandó összecsapásában. Hiteles elemekből épül föl a dráma, egyéni sors, alkat és történelmi körülmények szálai szerves művé fonódnak össze. Túlzás nélkül mondhatjuk, ha megjelenik keletkezése idején, hozzájárulhatott volna a drámai műfaj hazai megújulásához, s érdekessége, hogy az alaphelyzet hasonlósága miatt kapcsolatba hozható még Örkény István Macskajátékával is.