Bajomi Lázár Endre (1914–1987)

Bajomi Lázár Endrét Párizsban töltött évei végérvényesen a francia kultúrához kötötték (húsz éves korától tizenhét évig élt a francia fővárosban). Hazatérése után ennek a kultúrának lett egyik elismert tolmácsa és közvetítője. Jóformán valamennyi könyve és egyéb publikációja francia vonatkozású. Jelentékeny fordítói munkássága során pedig olyan próza- és színműírókat szólaltatott meg magyarul, mint Anouilh, Aymé, Balzac, France, Giraudoux, Malraux, Obaldia, Pinget, Queneau, Sartre, Vercors, Zola és mások.

Már 1946-ban, Franciaországban megjelentetett egy tanulmányt azokról a magyarokról, akik részt vettek az ellenállásban; Vercors írta a könyv előszavát. Ez a téma a későbbiek során is foglalkoztatta, egyre szélesebb körben folytatta ezirányú kutatásait. 1955-ben jelent meg regényes életrajza Henri Martinról, a hajdani ellenállóról, aki felemelte szavát a franciák indokínai "szennyes háborúja" ellen. (Holnap kifutnak a hajók ... ) Az igazságtalanul elítélt embert a börtönből az a tömegtiltakozás szabadította ki, amelynek élén a kommunisták álltak. Bajomi a vérbeli újságíró minden erényét felmutatja ezidőtájt született írásaiban. (Párizsban az erdélyi Korunk és a moszkvai Új Hang, később pedig számos francia lap munkatársa volt.) Ugyanolyan otthonosan mozog a "könnyed" publicisztikában, mint a legkomolyabb történelmi és kultúrtörténeti problémák között. Az üstökös címmel regényt írt Saint-Just életpályájáról és a francia forradalomról (1957), hogy nem sokkal ezután a francia film nagy egyéniségeit népszerűsítse (Csillagok a francia film egén, 1958). Úttörő munkát végzett Francois Rabelais, a nálunk kevéssé ismert reneszánsz kori író-fejedelem népszerűsítésében (Rabelais, 1959).

1960-ban jelent meg szerkesztésében az a Párizsról szóló kötet, amely az első a "világ fővárosát" bemutató esszéisztikus-ismeretterjesztő munkáinak sorában. Ezt követte A Montmartre (1967), A Montparnasse (1969) és A Quartier Latin (1971). Ezek a munkák nem csupán az érintett városrészek történelmi múltját és jelenlegi életét mutatják be, hanem egy-egy korszak jellegzetes figuráinak, művészalakjainak portréit is tartalmazzák.

{911.} Úttörő jellegű volt A mai francia irodalom kistükre című műve (1962), hiszen elsőként vállalkozott arra, hogy marxista szempontból mutassa be az élő francia irodalmat. Tudatában lévén a francia irodalom rendkívüli összetettségének, Bajomi a "gomolygás mögött" "az uralkodó osztály válságát" tapintja ki és kísérletet tesz a divatjelenségek és a maradandó értékek elkülönítésére. Irányzatok, majd műfajok szerint közelíti meg az óriási anyagot; alapelve, hogy az "átlagtermés" sokszor jellemzőbb, mint a magányos remekmű. A magyar olvasók először kaphattak valamilyen elv szerinti rendezett információkat az 1945-től 1960-ig tartó időszak francia irodalmáról. De nemcsak írói életrajzokat és rövid műelemzéseket tartalmaz ez a könyv, hanem megismertet minket a francia irodalmi élet szerkezetével, orgánumaival, rítusaival is. A szépirodalom és az értekező próza, illetve a filozófia szoros kapcsolatát tartja szem előtt a szerző, midőn ezeket a területeket is érinti könyvében.

Irodalomtörténeti munkásságát illetően említenünk kell a Szürrealizmus című szövegválogatáshoz írott előszavát (1968), amely az irányzat adatokban gazdag és lebilincselő rajzát adja. Nem feledkezhetünk meg tanulmánygyűjteményének, a Párizs varázsának (1971) irodalmi tárgyú esszéiről, amelyek témaköre az egyes szerzők bemutatásával a francia irodalomkritika jellemzésén át nyelvészeti és fordítói problémák boncolgatásáig is terjed. Az Anatole France világa című könyvében (1973) arra törekszik, hogy elfogultságoktól mentesen jelölje ki e szélsőségesen magasztalt vagy bírált író irodalomtörténeti helyét. Eközben arra is módja nyílik, hogy "az utolsó klasszikus" arcképét eddig ismeretlen vonásokkal gazdagítsa. "A harmónia és diszharmónia, a tudás és a kétség, az élet és az elmúlás közt keletkező belső feszültség olyan modern töltést ad műveinek, amely a formát is áthatja" – mondja és figyelmeztet France és az egzisztencialisták rokonításának lehetőségére is.

Két könnyedebb hangvételű, de kultúrtörténeti utalásokban ugyancsak gazdag könyve látott még napvilágot a hatvanas években. Az egyik – a Fő a bizalom! (1968) – az elmúlt évtizedek francia szélhámosságainak és "átejtéseinek" históriáját tartalmazza. A Titkos Társaságok Története (1969) olyan (már nemcsak francia) csoportosulásokról számol be, amelyek a maguk idejében vagy éppen a mai napig politikai befolyást is szereztek. A szabadkőművesektől a carbonarókig, a Ku Klux Klántól a maffiáig számos ilyen társulást ismerhet meg az olvasó Bajomi Lázár Endre könyvéből.

1975-ben jelenik meg életrajza a századvég legendás forradalmár nőalakjáról, Louise Michelről (A vörös szűz). Nem a politikust látja benne az író, nem a forradalmi vezéregyéniséget, hanem azt az embert, aki "a forradalom énekese, zászlaja, jelképe volt". Ugyanebben az évben jelenik meg önéletrajzi regényének első kötete (Párizs nem ereszt el). Első párizsi éveit (1934-től 1939-ig) beszéli el. Sort kerít a francia nyelvvel, a szokásokkal, a mindennapi élettel való megismerkedésének történetére – "botcsinálta politikai emigráns" szemszögéből. Egyéni sorsában azokat a vonásokat hangsúlyozza, amelyek valamiképp kapcsolódnak a legtágabb történelmi összefüggésekhez, a háború felé sodródó Európa mindennapjaihoz. Színesen és könnyed iróniával ír a magyar emigráció különféle rétegeiről, {912.} "beltenyészetéről", valamint a korabeli francia szellemi élet sajátos megnyilvánulásairól.

1978-ban A magyar Párizs címmel szöveggyűjteményt jelentet meg, amelyben bemutatja, mit jelentett "a világ fővárosa" a magyar utazóknak – s azon nagyjainknak, akik (mint például Petőfi) "testileg" nem is jutottak el oda. A 17. századtól napjainkig terjedő időszakból vett példákkal illusztrálja, hogy a párizsi magyarok hangja nem veszett bele a "kozmopolita zsolozsmába", hanem "olykor éppenséggel zengő nemzeti szózatként" csengett.

1980-ban két könyve is napvilágot látott a magyar–francia kapcsolatok történetéről. Az egyik, az Arpadine, a szerző "egyéni nyomozásainak" eredményeit tartalmazza a 19. és a 20. század franciás magyarjairól és a Magyarországgal kapcsolatban álló franciáiról. A másik, az Ego sum gallicus captivus, amelyhez Illyés Gyula írt előszót, alcíme szerint a Magyarországra menekült francia hadifoglyok emlékezéseit tartalmazza. Azt kutatja a kötet összeállítója, hogy miként válhatott a németekkel szövetséges Magyarország többezer francia menedékévé a második világháború alatt. Mi hozta ide ezeket a franciákat és milyen tapasztalatokkal távoztak innen?

Fő művének, önéletírásának második kötetét (Párizs csillagként reszkető) 1982-ben adta közre Bajomi Lázár Endre. 1939-től, tehát a "furcsa háború" éveitől írja le személyes hányattatásait és a kor eseményeit, egészen az 1944-es augusztusi felkelésig. A magyar olvasó olyan részletes, a mindennapi élet apróságait is bemutató beszámolót kap Franciaország, a franciák életéről, s erről az öt évről, amelyben eddig nem lehetett része. Mint azt megszokhattuk már Bajominál, a történelmi vonatkozások, az egyéni portrék, a korabeli újságok kommentárjai és az író személyes emléktöredékei váltják egymást, hogy végül egységes narrációvá olvadjanak. A szerzőnek nem jutott osztályrészül, hogy megörökíthesse a háború utáni évek ugyancsak izgalmas történetét, s azt, hogyan tért vissza végül hazájába. Önéletrajzának két kötete azonban így is, önmagában is megálló fontos írói teljesítmény.

Továbbra is hű maradt szeretett témaköreihez; 1984-ben Azúrország címen adta ki "Nizzai visszaemlékezéseit": ez a vegyes műfajú könyv egyszerre útirajz, emlékirat és újabb hozzájárulás a magyar–francia irodalmi kapcsolatok történetéhez. Ugyanebben az évben jelent meg utolsó önálló kötete, a Tramontana, amely mintegy visszakanyarodást jelent első, még Párizsban megjelent könyvéhez: a második világháború franciaországi magyar önkénteseinek életútját villantja fel, példaként és okulásul. Utolsó nagy munkája Claude Mauriac óriási terjedelmű emlékirataiból, A mozdulatlan időből készített válogatás, illetve ennek fordítása volt (1986). Ennek a "utolsó adósságnak" a törlesztésére még maradt ideje. Ebben is kifejeződött hűsége választott második hazájához, Franciaországhoz.