Körössényi János (1920)

Körössényi János Budapesten született, munkáscsaládból származik. A második világháború idején egyetemistaként részt vett az ellenállási mozgalomban, 1943 nyarától az úgynevezett Szent-Györgyi szervezethez tartozott, a Márciusi Magyarország című illegális lapjuknak volt szerkesztőbizottsági tagja. A háború {913.} befejezése után végezte el a Pázmány Péter Tudományegyetem bölcsészeti karát. Újságíróként kezdett dolgozni.

Először – még a negyvenes évek elején – versírással próbálkozott, később azonban újságíróként és prózaíróként ismerték meg nevét. Első regénye Vándorének címmel 1951-ben jelent meg. Ez a mű Mátyás király korába kalauzolja az olvasót, egy jobbágyfiúból könyvfestővé, majd politikussá emelkedő fiatalember történetét mondja el. Az ifjúságnak szóló regény egyben jelzi Körössényi tematikai érdeklődésének egyik irányát: a magyar történelem egyik legfényesebb korszakát kívánta megörökíteni. Prózai műveinek másik csoportját azok az írásai (kisregények, regények) alkotják, amelyek az 1945 után értelmiségi sorba került rétegek közérzetéről tanúskodnak.

A Hunyadi-korról szóló újabb történelmi regényei (Országrontó Gara, 1956; Zöldmezőben árva holló, 1959) poétikájukat tekintve a Walter Scott-i típust követő művek közé tartoznak: a történet előterében rendszerint a "nagy történelem" peremén szereplő személyek jelennek meg. Gazdag cselekményesség jellemzi ezeket a műveket, változatos kalandok, meglepő események követik egymást. Mátyás király mint az országot nyúzó bárók ellenképe és ellenfele jelenik meg, mint a népet, a szegényeket pártoló uralkodó. Urak és szegények szembeállítása, a kissé metafizikusan értelmezett osztályharc némelykor egyszerűsítő, didaktikus képet ad a történelemről.

Körössényi prózájában jól érvényesülnek az újságírói erények: a jó megfigyelő képesség, a körülmények pontos rajza, a hiteles közlés igénye. Az író valóságfelfogása eleinte a klasszikus realizmuséra emlékeztet, társadalomról, változásokról és emberekről akar tudósítani, széles ecsetvonásokkal készíti a képet. Később szemlélete intenzívebbé, nyelve árnyaltabbá válik. Az ötvenes-hatvanas évek fordulójától az ábrázolásmód merev sémáitól megszabadulva jobban rá meri bízni magát érzelmeire, hangulataira, folytatva így a háború előtti magyar próza hagyományait is. Sok színben, változatos alakban jelenik meg írásaiban az ötvenes és hatvanas évek Budapestje, munkások, diákok, kispolgárok és értelmiségiek világa, a történelmi fordulatok, tragédiák és örömök utáni város mindennapi élete, az emberek keresése, vágya a szép és igaz után. Az író maga is egy közülük, kereső ember ő is, akinek a legfontosabb a hazugság nélküli élet megtalálása. Nem vizsgálója és megítélője környezetének, hanem ismerője és megértője, aki azonban nem kíván arról lemondani, hogy valamit erkölcsösnek vagy erkölcstelennek tarthasson. Éhes falka (1970) című regényében az ötvenes évek első felének fiataljait mutatja be. A belvárosi gimnazisták a nehezen követhető, kanyarokkal teli időszakban éppúgy szeretnének meghódítani mindent, mint más korokban társaik; diáktréfák, kalandok, szerelmek közepette keresik lehetőségeiket. Egyikük útja az öngyilkosságba vezet, s ez nemcsak egyéni zsákutca, hanem annak az általános jelenségnek is következménye, hogy a korábbi életforma és az emberi magatartás megszokott normái érvénytelenné váltak, a végtelen szabadság utáni vágy és a tapasztalható valóság nem hozható egymással kapcsolatba. A vizsgálati fogságban a barátja halálán töprengő narrátor nem tud magyarázatot az önpusztító cselekedetre, hiába ismeri pontosan az addig vezető út állomásait.

{914.} Következő regénye, a Szerelem az olajfák alatt (1972) nélkülözi a műfaj számos megszokott elemét, nincs összefüggő cselekménye, hagyományos értelemben vett meséje, emlékek és érzelmek hullámzanak benne, nem ok-okozati logika, hanem szabad asszociációk szerint. Az elbeszélő személyes sorsa, saját múltja keveredik a hatvanas évek Pestjének és Budájának színeivel, történeteivel. Az írói megformáltságot tekintve különböző minőségű rétegek váltják egymást: a közvetlenül érzékelt tények publicisztikai jellegű rögzítésétől a nagy mértékben stilizált lírai betétekig. Az elbeszélő történetei és vallomásai nem eseményeket, típusokat vagy tanulságokat akarnak közvetíteni, hanem inkább közérzetet, egy korszak hangulatát, némelykor Krúdyra emlékeztető módon. Emberi gesztusokat, helyzeteket villant föl, impresszionista környezetrajzzal, bekalandozván a főváros tájait a Belvárostól a Józsefvárosig és a Lágymányosig. A szereplők mindennapi emberek, munkások, értelmiségiek, művészek, a maguk esendőségében, s közöttük az elbeszélő, aki a többiekhez hasonlóan bűnös-bűntelen, kereső és tévelygő ember.