Királyhegyi Pál (1900–1981)

Királyhegyi Pál a harmincas évek Amerikájában kezdett írni, írói jelentkezése (Paul King: Greenhorn, New York, 1932) mellett filmforgatókönyv-íróként és gagmanként dolgozott. Tizenkét évi távollét után tért vissza Budapestre; újságírással foglalkozott és színdarabokat írt. Írói alkata, írásművészete szétszakíthatatlanul a fővároshoz kötötte: ellenállhatatlan humora annyira "tipikusan pesti, hogy már Nagytétényben sem érti a közönség".

Szatirikus kedvét a német haláltáborok borzalmai sem tudták kiölni, amerikai és németországi élményeit, szenvedéseit az Első kétszáz évem (1979) című kötetében írta meg.

A nagyvárosi humor, a pesti vicc egyik legeredetibb megelevenítője, a tipikus élőbeszédbeli műfajt sikerült írásba átmentenie. Felszabadult humora az élet örömét, szépségét és az emberi esendőség suta báját sugározza. Írt regényeket (A lejtőn felfelé, 1948; A ház közbeszól, 1957), vígjátékokat (Macskazene, 1972; Egy Lajos kis hibával, 1958 – ez utóbbit Darvas Szilárddal), de igazán a szatirikus novellának volt a mestere. Leggyakoribb témája a szerelem. A történetek általában {917.} egy hétköznapi, banális alaphelyzet megcsavart, kifordított variánsai. Humorának hatását azonban elsősorban nem a történet poénja váltja ki, hanem az író egyéni, jellegzetes kiszólásai, szóláshasonlatai, meglepő logikájú magyarázatai és párbeszédeinek felépítése. (Csak Te! És Ők, 1974; Négyszemközt önmagammal, 1980).

A "világpolgár" Királyhegyi visszaemlékezései felidézik a második világháború előtti New Yorkot, Hollywoodot és Párizst, a harmincas-negyvenes évek Pestjének mozgalmas, nyüzsgő irodalmi és színházi életét.