Bodó Béla (1903–1967)

Bodó Béla életformája a kitartó figyelem volt. Ezt a készségét, egyre jellemzőbb képességét újságírói tevékenysége szilárdította meg. A napi eseményeket figyelve gyakran érzett rá az élet humorára (e vonzalmát írta meg a gyerekek körében igen népszerű Brumi-könyveiben), de keserűségére is, amit elbeszéléseiben, tárcáiban jelenített meg. A Káin visszatért (1959), az Ádámok és Évák (1964) és a Ha mennél hideg szélben (1967) a legkiválóbb elbeszélői hagyományt követik. Bodó Béla feszesen fogalmazott, kemény életképeiben újra meg újra felsejlik a hétköznapi lét tragikuma, egyéni sorsai mögött a bizonytalan korérzés. Egy-két vonással hiteles alakokat teremtett, s mögéjük jelzésszerűen rajzolta a kort, olykor a harmincas évek szorongató világát, máskor az ötvenes-hatvanas éveket. Az élet olykor fájdalmas és kisszerű – tanítja elbeszéléseiben –, de vannak tiszta, szép pillanatai is, amelyekben célhoz ér a remény, tárgyára talál a szeretet. Ezekért az emelkedett pillanatokért érdemes élni és túlélni, s ezek jelképezik számára a folytonosság bizakodását.