Benedek Marcell (1885–1969)

Benedek Marcell nagy múltú erdélyi família szülöttje volt. A Benedek család ezer szállal kapcsolódott az újabb magyar irodalom történetéhez. Benedek Elek a múlt század harmadik harmadában sokoldalú irodalmi tevékenységet fejtett ki, igazában azonban mint meseíró lett híres. Fiai közül Marcellt már kora ifjúságában az irodalom vonzotta. 1904-ben, tizenkilenc éves korában darabfordítását játszotta a Nemzeti Színház, s ugyanebben az évben Lukács Györggyel, Bánóczi Lászlóval és Hevesi Andrással megalapították a Thália Társaságot, a modern színpadi játék műhelyét, amely egyenes ági rokonságot tartott az európai színház hasonló törekvéseivel, a párizsi és berlini kísérletekkel. A Thália volt az első, amely rendszeres munkáselőadásokat rendezett. Egyetemi tanárai közül Riedl Frigyes hatott rá a legjobban. Riedl ihletett irodalomszemlélete, színes előadásmódja megtermékenyítette Benedek Marcell irodalomképét, nagy szerepe volt később műveinek felépítésében és megformálásában.

Egy fiatalkori verses műve után a Vulkán (1918) című regénye keltett igazán figyelmet, többek közt azért, mert a kor kulcsregényeihez hasonlóan sokat elárult benne törekvéseiből, barátairól, s beleszőtte a műbe párizsi tartózkodása során szerzett élményeit is. Itt, a francia fővárosban érte az az irodalmi hatás, mely élete végéig elhatározó élménye maradt. Földessy Gyula, Ady elkötelezett híve a költő egyik versét magyarázta neki lelkes hevülettel, s Benedek Marcell ettől kezdve a század nagy lírikusának bűvkörébe került. (Ennek bizonysága például az 1924-ben megjelentetett kétkötetes Ady breviáriuma, amely igen sok érdekes, találó megfigyelést tartalmaz.)

A liberális eszmék – némi szabadkőműves színezettel – mindvégig jelen voltak irodalmi műveiben. A Pokoljáró Tar Lőrinc (1920) a század akkor legidőszerűbb szociális kérdéseinek tárgyalására vállalkozott, s a főhős bukásával azt példázta, hogy az eszmék csak kínkeserves küzdelemben győzedelmeskedhetnek a maradiság fölött. (Kevésbé széles horizontot vetít elénk a Hamlet tanár úr, melynek központi alakja alighanem Riedl Frigyes volt.)

A húszas években már teljes nagyságában és bőségében bontakozott ki Benedek Marcell irodalomnépszerűsítő tevékenysége. Működését mindvégig az a törekvés hatotta át, hogy az igazi irodalmat minél szélesebb olvasóközönséggel ismertesse meg. A modern magyar irodalom című füzete (1924) már teljes fegyverzetében mutatja: előadásmódja világos, fejtegetései áttetszőek, és nem mond le az esztétikai szép feltárásáról sem. (1936-ban megjelent Irodalom-esztétikája a műfaj igen színvonalas kísérlete volt.) Az olvasás művészetének ügye mindvégig foglalkoztat{128.} ta, a modern olvasáslélektan sok fölismerése megtalálható ilyen tárgyú könyveiben. A versnek is kitűnő értője, megfigyeléseinek eredményeit Kis könyv a versről című munkájában öntötte végleges formába 1960-ban.

Voltaképpen a népszerűsítés igényével íródott két magyar irodalomtörténete is (A magyar irodalom története, 1938; Délsziget avagy a magyar irodalom története, 1948). Ezekben a leginkább az az érzékenység és szeretet ragad meg, ahogy megnyílt minden szép és minden nemes törekvés iránt. Vonzó képet rajzolt a legújabb magyar irodalomról is, a Délsziget az első olyan könyv, amely a legfiatalabbak irodalmi törekvéseiről is hiteles képet adott. Bár a mű regényesített formában, egy képzeletbeli párbeszéd keretében tárgyalja az irodalom alakulását, mint irodalmi forrásmunka is fontos alkotása a tudománynak.

A két világháború között kevesen tettek nála többet az irodalom megismertetéséért. Nemcsak kivételes műfordítói teljesítményeire gondolunk, hanem megszámlálhatatlan előadására, rádiósorozataira, könyvkiadóknál teljesített lektori és tanácsadói munkásságára. A felszabadulás után született Az irodalmi műveltség könyve című munkája (1947-ben adták ki Kolozsvárott), mely ikerdarabja Az olvasás művészetéről írt két művének. Közülük az utóbbi, az 1957-ben megjelent változat a legteljesebb. Szándéka szerint "munkások és diákok számára" írt irodalmi "bevezető", valójában azonban az irodalom megszületésétől a legújabb korig nyomon követi benne az író és olvasó kapcsolatteremtésének lehetőségeit és módjait.

Az olvasás művészetének talán legfontosabb és irodalomszemléletéről a legtöbbet eláruló tanulmánya az Irodalom, írói alkotás, írói felelősség. Ebben azt a folyamatot vizsgálta, ahogy az emberi műveltség homályba vesző kezdeteinél kialakultak a művészetek, s megszületett az irodalom, melynek két legfontosabb pillére az alkotó és az olvasó. Fontos feladatának érezte – és ennek megoldásakor kamatoztatni tudta esztétikai érzékenységét és tudását –, hogy részletesen elemezze a "kifejezés" fogalmát. Arra a meggyőződésre jutott, hogy története során a költői nyelv fokozatosan egyszerűsödött, s a mai korban alig tér el a hétköznapi nyelvtől. Nem nevezhetjük mégsem irodalmi műnek azt az alkotást, amely egymás mellé sorakoztatja a nyers, hétköznapi tényeket, mert az író művészete éppen abban áll – s így ez az irodalomnak is kulcsfogalma –, hogy megtalálja a művészi formába öntés legtalálóbb módjait. "Az írónak meg kell szerkesztenie a mondatot – írja –, a bekezdést, a fejezetet, szóval a legkisebb egységtől a legnagyobbig a mű minden részét, mégpedig úgy, hogy vonatkozásban legyen az egésszel." Az így megalkotott művet emeli az irodalom szférájába a stílus, amelynek szerinte a legfontosabb eleme az írói egyéniség jelenléte.

Bár gondosan ügyelt arra, hogy fejtegetései sose legyenek elvontak, ösztönös tehetségével sokszor jutott olyan elismerésekhez, melyek a modern irodalomtudományi szemléletet előlegezték.

Mint főszerkesztő, ő irányította az új Magyar irodalmi lexikon megírásának munkálatait. (A régebbit is ő szerkesztette.) Ahogy az első kötet bevezetésében 1963-ban írta, munkatársaival együtt "a világosságot, tudást terjesztve az igazság, szépség és emberiesség örökkévaló eszméit" szolgálták.

{129.} Késői öregségében – ahogy nemegyszer mondta némi öniróniával – legkedvesebb tevékenysége az volt, hogy régi könyveit újra elővette, elkészíteni még jobb és teljesebb változataikat. Emellett rendszeresen jelentkezett újabb alkotásaival is. A Könyv és színházban (1963) irodalmi és színháztörténeti tanulmányait gyűjtötte egybe, a Naplómat olvasomban (1965) szabálytalan, igen érdekes önéletírását alkotta meg. Egyik legszebb munkáját egy évvel halála előtt (1969) jelentette meg Szépen élni címmel. Ebben egész életének minden gazdag tapasztalatát összefoglalva, az emberhez méltó élet példáját igyekezett minél vonzóbban és hitelesebben megteremteni, újra megfogalmazva azt a fölismerést, hogy az erkölcsös életmód legfőbb pillére és tanítómestere az irodalom, amelynek szolgálatára ő életét szentelte.

Az idős író szemléletmódját áthatotta a nosztalgia. Szívesen és kedvvel idézte az elmúlt időket, s kalandozásai közben érzékletes, finom képet rajzolt a századforduló és a század első évtizedeinek nem egy nagy alakjáról, személyiségéről, művészéről. A Szépen élni voltaképpen lazán összefüggő tanulmányfüzér, melynek utolsó darabja (Köszönöm, köszönöm, köszönöm) egy eredményes, gazdag élet tapasztalatait és tanulságait összegző ember számvetése. Még egyszer fölidézi mestereit, apját, Benedek Eleket, professzorát, Riedl Frigyest, Romain Rolland-t – s mindazokat a szellemi hatásokat, melyek megléte meghatározta életművének irányát és kisugárzását.

Nagy írók gyakran szokatlan keserűséggel panaszkodnak arról, hogy fordításaik a saját műveik elől veszik el a levegőt. Még Németh László is eleinte gályarabságnak érezte a fordítást, s csak később formált laboratóriumot ilyen jellegű munkásságából. Benedek Marcell nagy kedvvel, hihetetlen bőségben és igen magas színvonalon fordított. Nagy nyelvismerete és ízlésének biztonsága kitűnő tájékoztatóvá teszik a világirodalomban is. Victor Hugóról írt korai könyvéről (1912) mondja ugyan, hogy tudományos igényű, valójában Shakespeare-ről szóló műve (1957) is igen alapos forráskutatáson alapszik, és mélyenszántó műelemzéseket tartalmaz. Legszebb és leghitelesebb világirodalmi jellegű tanulmánya 1961-ben jelent meg Romain Rolland-ról, akinek elkötelezett népszerűsítője volt; alkatuk, irodalomszemléletük sok rokon vonást mutatott. Szinte lehetetlen felsorolni, hány nagy íróról írt könyvet, tanulmányt, hánytól fordított. A maga idejében mégis kivételes jelentősége volt az Irodalmi miniatűrök (1927) három kötetének, melynek szerkesztője és egyik írója volt. Ez a könyv akkor egy modern, magyar nyelvű világirodalmat pótolt.

Több mint kétszáz művet fordított, ő maga – Romain Rolland tolmácsolása mellett – három verses Racine-tragédia (Andromache, Berenice, Mitridates) átültetésére volt a legbüszkébb. A műfordítási elvek körül időnként fellángoltak a harcok, ő maga azonban, jóllehet az egyik legautentikusabb hozzászóló lett volna, sosem vett részt ezekben a vitákban. Megállás nélkül dolgozott, mert tudta, hogy az emberi élet rövid, s úgy igyekezett felhasználni annak minden percét, hogy elkötelezett hűséggel szolgálhassa az irodalom ügyét.