{130.} Dénes Zsófia (1885–1987)

Dénes Zsófia a "nagy nemzedékkel" együtt indult: újságíróskodott, Bölönivel dolgozott együtt a Világ redakciójában. Az ő révén került kapcsolatba Adyval. Megismerkedésük után Ady beleszeretett az eleven szellemű, világos gondolkodású, modern fiatal nőbe.

Dénes Zsófia élete legnagyobb élményének, Ady iránti szerelmének, barátságának és rövid ideig tartó jegyességüknek személyes történetét ábrázolja az Élet helyett órák (1940) című könyvében, mely csak második kiadásakor (1967-ben) került bele igazán az irodalmi köztudatba. Az írónőt a könyv első megjelenésekor Móricz Zsigmond köszöntötte a Kelet Népében meleg szavakkal: "Írásod érzékletesen, annyira vérig komolyan és akusztikai tisztaságban hatott rám, hogy míg olvastam, ott voltam Ady forgószél-körében, a szobájában, vele, veletek."

Az írónő, jóllehet eszményítő elfogultsággal eleveníti meg a szerelmes férfi és a költő-zseni alakját, betekintést enged az olvasónak kapcsolatuk hétköznapjaiba is: s szól a súlyosan beteg ember gyarlóságairól is. Erősen hangsúlyozza kapcsolatuk intellektuális oldalát, ennek köszönhető, hogy barátságuk a felbomlott jegyesség után is fennmaradhatott, sőt, Boncza Bertával is sokáig levelezésben állt az írónő.

Gyakran bírálták kritikusai szubjektivizmusa, elfogult indulatai miatt – s e bírálat nem volt alaptalan. Ám vitathatatlan az is, hogy az Ady-biográfia egyes részleteit pontosabban, világosabban látjuk visszaemlékezései ismeretében.

Ady váradi éveinek történetét derítette fel a Fehér Dezsőnével együtt írt Akkor a hársak épp szerettek (1957) című könyvben, amely igen sok fontos adatot, de jó néhány legendás közlést is tartalmaz.

Az írónő számára Ady maradt az elhatározó, nagy élmény, a vele való kapcsolat emléke meg-megvillan önéletrajzi köteteiben is. Az Egyszeri kalandban (1964) megismerkedésük és szerelmük történetét, s a maga életének az első világháború kitöréséig terjedő szakaszát mondja el. Megelevenedik a századforduló feltörekvő, kockázatvállaló, mindenhová betörni akaró polgárságának az élete és a "kijelölt" asszonysorsból kitörni vágyó, a hasznosat tenni kívánó fiatal nő környezetével vívott harca. Izgalmas, sodró lendületű könyv, hitelesen idézi vissza a kort és néhány érdekes szereplőjét. Igazi írói tehetséggel illeszti össze benne a múlt mozaikjait, s értékes adatokat szolgáltat az elemző irodalomtörténet számára is.

Talán nem ennyire egységes a Gyalog a baloldalon (1965), amelyből ugyan nem hiányzanak az izgalmas életrajzi elemek, de nincs olyan uralkodó érzelem benne, amely köré egységesen elrendeződhetne a sok epizód. A személyes érzések, apróságok elnyomják a lényeget, sietős kézzel felvázolt tablóvá halványodik körülöttük a kor története is. Még vázlatosabb szerkesztésű az önéletrajzi ciklus harmadik kötete, a Párizsi körhinta (1966). Finom érzékkel játszatja egybe az írónő az emlékek és a jelen Párizsát, és számtalan kultúrtörténeti érdekességű találkozásról számol be. A cselekmény nem egységes, lazán összekapcsolódó epizódok sora, érdekes, ám az író szándéka ellenére sem regényes munka.

A mozaikszerű szerkesztés technikáját, az emlékezésbe oldott regényformát sokkal sikeresebben használta a Szivárvány (1970) című önéletrajzi írásában. Eddigi köteteinek témavilágát hangulatos, szellemes, néhány jelentős megállapítást tartalmazó esszével bővíti. Különösen azok az emlékei érdemelnek figyelmet, {131.} amelyek Freuddal, a freudizmussal és annak magyarországi hatásával kapcsolatosak. De a kor sok más szereplője is megjelenik a színképben, amelyet szivárványos változatossággal bont ki az írónő. Könyve bevezetésében a "kisplasztikáról" szól, mint legigazibb műfajról. Valóban, miniatűr kis esszék sorakoznak e művében, melyek azonban végül mégis a teljesség illúzióját keltik.

Esszéit, kistárcáit Úgy, ahogy volt (1974) címmel válogatta kötetbe. Uralkodó vonása e műveinek a személyesség, az emlékekből, apró életrajzi tényekből kibontakozó portrérajz. Vonzó, színes, eleven múltidéző Dénes Zsófia, s kivált a Nyugat nagy nemzedékének tagjairól és a század első évtizedeinek szellemi mozgalmairól mond el forrásértékű tényeket. Ferenczi Sándorról írt tanulmánya a freudizmus magyarországi térhódításának jelentékeny dokumentuma, s ugyanígy fontos irodalomtörténeti fogódzókat találhat a kutatás Vészi Margitról szóló esszéjében.

Pályatársairól, kortársairól, barátairól, eszményeiről rajzol portrékat Tegnapi újművészek (1974) című kötetében is. Bár elismerően és tisztelettel szólt a portrék hőseinek munkáiról, elsősorban nem ezeket elemzi, hanem az alkotóra mint magánemberre kíváncsi. Portréiban a zseni voltában is esendő embert, annak intim viszonyrendszereit rajzolja meg. Asszonyi aprólékossággal figyeli s örökíti meg a kiválasztott "hős" környezetét, ruházatát, árulkodó gesztusait, szokásait jellegzetes szóhasználatát, sokszor a művész arcának vagy kezének jellemére utaló vonásait. Emlékeit, szubjektív reflexióit gyakran egészíti ki utólag hozzáolvasott kortörténeti adalékokkal. Nem mindig sikerül elkerülnie e nehéz műfaj buktatóit, vonzó személyessége olykor személyeskedésbe fordul.

Dénes Zsófia egymást követő emlékezésköteteinek és levelezésgyűjteményeinek talán az a legnagyobb érdeme, hogy hiteles képet adott bennük a nagyvárosi polgári értelmiség egy részének szokásairól és gondolkodásmódjáról. Legnépszerűbb könyve, az Élet helyett órák négy kiadást is megért, az utolsót Ady Endréhez írott leveleivel bővítette (Talán Hellász küldött, 1980). Joggal írta róla költőien szép méltatásában Kovalovszky Miklós, hogy nyelve elkápráztatóan szép, magatartását pedig okosság, értő emberség és szellemesség jellemezte.