Fábián Zoltán (1926–1983)

Fábián Zoltán az ötvenes évek elején fellépő új írónemzedék tagjai közé tartozott. Zeneszerzőnek készült, a Zeneakadémiára járt, később azonban tanulmányait abbahagyta.

Munkássága korai szakaszára a korszak sematikus szemlélete, ábrázolásmódja nyomta rá bélyegét. Első könyvei, az Utak (1952), Hegedűszó (1956) tükrözik ezt elsősorban, de az utánuk következőkben is nehezen találja a kifejezés, a forma és gondolat helyes arányait. Ekkori novelláinak világa főleg a múlt és jelen szembeállításában (Egy ítélet, Hídon), illetve a jelen néhány jelenségének felszínes ábrázolásából bontakozik ki (Az ellenőr, Telefonnál). Elbeszélésmódjára főként a népi írók, különösen Szabó Pál, Veres Péter, és Darvas József voltak hatással, önálló hangját csak a hatvanas években sikerült kialakítania, mintegy újrakezdve pályáját. Leegyszerűsítő történelem- és társadalomszemléletére jellemző, hogy azokban a műveiben is, amelyekben a kor lényegesebb problémáira tapint rá (Barátok), elsősorban az egyén felelősségére helyezi a hangsúlyt, elfedve a társadalmi környezet torzító szerepét. Történetei, hősei így inkább csak egyediségükben érzékelhetők, olykor pedig csak mint kuriózumok léteznek (Egyedül). Hegedűszó című kötetének legjobb darabja a címadó elbeszélés, melyben az ötvenes évek torzulásait egy személyiség rajzán keresztül képes érzékeltetni, méghozzá úgy, hogy a jellemrajz keretein nem lép túl, mégis ennek hitelessége révén utal az egyéniségen túlmutató környezeti tényezőkre is.

Ekkori műveire általában a nehézkes cselekménybonyolítás jellemző, alakjai sokszor hiteltelenek, holott novellái realista igénnyel íródtak. A drámai helyzeteket sem képes kihasználni (Virrasztás, Barátok). Elbeszéléstechnikája ugyancsak erős hiányosságokat mutat, legtöbbször a legegyszerűbb külső elbeszélésmódot alkalmazza: külső és belső ábrázolásai egyaránt nélkülözik az intenzitást. Írásai {957.} kompozíciós gyengeségei mellett feltűnő, mennyire szürke, nem egyénített a stílusa, s hogy nyelve mennyire szegényes. E poétikai fogyatékosságok legsikerültebb novelláit is jellemzik, nem keveset vonva le esztétikai értékükből.

1956 utáni kötetei – novellái, kisregényei – bizonyos váltást jeleznek a pályán. "Számomra a kísérletezés, a hangváltás korszaka volt ez a hét esztendő", írta 1965-ben az író, az időszakot 1958-as könyvétől, az Íme, Európától számítva. Műfajt is váltott Fábián Zoltán; az Íme, Európa tulajdonképpen lírai útinapló (Pomogáts Béla esszéregénynek nevezi), melyben 1956 és 1957 között írószövetségi titkárként tett utazásainak benyomásait, tapasztalatait gyűjtötte egybe. A napló szövegébe helyenként novellákat is közbeiktatott, a reflexiónak és a közvetlen esztétikai igénnyel formált szövegeknek különös keveréke jött így létre. Prága, Varsó, London, Helsinki, Párizs és Bécs, Stockholm leírásain keresztül Fábián Zoltán Európa kulturális egységét kutatja – a történelmi múlt és a jelen kölcsönhatásában. Ez a szemlélet emeli könyvét az egyszerű útikönyvek fölé. Az a korábbi leegyszerűsítő történelemszemlélet is érvényesül művében, amely szerint Európa kizárólagos ellensége az amerikanizmus. A közbeékelt novellák kidolgozatlan, felszínes, pusztán egy-egy benyomást rögzítő alkotások.

A hangváltást még erősebben tükrözik következő kötetei: az Ítélet című kisregénye (1961), Három kiáltás című novellagyűjteménye és a címadó kisregény (1961), valamint a Déltől hajnalig című könyve (1965), melyben egy irodalmi forgatókönyvet és novellákat foglalt egybe. A hangkeresés, a kísérletezés nehézségeit az is jelzi, hogy Fábián Zoltán egyes köteteiben újra és újra visszanyúl korábbi írásaihoz, újra feldolgozza őket. Így a Három kiáltás című kisregényét megtalálhatjuk átdolgozva a Déltől hajnalig című forgatókönyvben, vagy az Íme, Európa novelláit az 1965-ös gyűjteményben. Tematikai beszűkülés ez pályáján, mert az újraközlések vagy földolgozások általában nem vezetnek a korábbitól eltérő eredményekre. Újdonság ezekben az írásokban az erőteljes morális kérdésfelvetés: ekkori műveiben Fábián Zoltán egyre inkább az egyén történelmi-társadalmi felelősségvállalására helyezi a hangsúlyt. Így tesz akkor, amikor a háború végének egy epizódját ábrázolja (Ítélet) mintegy történelmi számvetésként, vagy amikor az 1919-es Vörös Hadsereg széthullását jeleníti meg (Három kiáltás, Déltől hajnalig). E műveiben általában két ember kapcsolatára szűkített az elbeszélés, s ezen a kapcsolaton keresztül próbálja meg ábrázolni az író a morális konfliktusokat. Ábrázolásmódja, elbeszélésmódja líraibb a korábbi művekéhez mérten; visszafogottabb hangvétel, elvontabb stílus jellemzi. A novellák sokszor kimódoltak, modorosak, gyakran csak egy futó benyomást, egy hangulatot tükröznek. Nagyobb igényű vállalkozásai pedig a korábbi gyengeségeket hordozzák magukban: a cselekményvezetés és jellemformálás következetlenségeit (Ítélet), vagy a társadalomrajz szűkösségét, ami hőseinek belső világát is hiteltelenné teszi. A legtöbbször a belső személyiségrajz nem tud kibontakozni, s a törnyezet, a társadalomkép is szegényes marad. Fábián Zoltán sokszor formálja történeteit külső, eleve elhatározott szempontok, gondolatok szerint. A szikárabb megfogalmazások líraiságát sokszor lerontja a stílus fegyelmezetlensége, a nyelvhasználat kopársága. {958.} A belső írói problémákat jelzi, hogy több mint egy évtized után jelentkezik újabb művel (A vízipálma, 1977). E kötete egy kisregényt (Faggatás nélkül) és néhány novellát tartalmaz, a művek nagyrésze azonban valójában nem új. A kisregény egy korábbi novellájának (Nézze meg, uram!) bővített újraírása, a novellák között pedig újraközlések is szerepelnek (Vallomás gőzkalapáccsal, Utazás Párizsba, Emberi szükséglet). A Faggatás nélkül egy tipikus ötvenes évekbeli karrier történetét beszéli el, bemutatva azt a morális züllést, amelyet egy személyiségben a korszak törvényei okoznak. Elbeszéléstechnikája összes művei közül talán itt a legkidolgozottabb; több szempontot érvényesít a narrációban, ezzel is érzékeltetve a korszak pusztító ellentmondásait. Teljes mélységében itt sem sikerül érzékeltetnie a korszak társadalmának belső mozgatórugóit, mint ahogyan hősének belső világát sem. Az igazi morális konfliktusok így elsikkadnak az elbeszélés menetében. A Faggatás nélkül gyengeségei, elszalasztott lehetőségei mellett legigényesebb vállalkozásai közül való.

Halála előtti utolsó kötetében (Mesterek és kapcsolatok, 1981) személyes emlékeit és esszéit gyűjtötte egybe. Munkásságára nézve legérdekesebbek azok, amelyekben szellemi elődjeiről, kortársairól vall: Szabó Pálról, Veres Péterről, Darvas Józsefről és a zenei tanulmányai során megismert Bartókról, Kodályról, közelebb hozva így olvasóihoz a valamikori zeneakadémista alakját is.