László Anna (1926–1981)

László Anna mint fényképész kezdte pályáját, 1950-ben a Színházművészeti Főiskolán szerzett dramaturgi oklevelet. Színháztörténeti írásokkal jelentkezett, Hevesi Sándor (1960) című monográfiája alapos kutatások nyomán mutatta be a kiváló színházi rendező és színházigazgató tevékenységét. Írói munkássága kettős vonzásban alakult: részben a realista elbeszélés hagyományait követte, dokumentatív szándékkal rajzolt képet a magyar társadalom korszakos változásairól, elsősorban az önmagukat, társadalmi szerepüket kereső {1094.} asszonyok sorsáról, részben a társadalmi tapasztalatok gondolati általánosítására, parabolikus megfogalmazására törekedett. Hosszabb időn keresztül a köznapi életjelenségeket figyelte, az egyszerű emberek életéről gyűjtött adalékokat, hogy később magasabb nézőpontból tekintse át a társadalmi konfliktusok bonyolult szövevényeit. A kétféle írói szemlélet, magatartás és módszer mindazonáltal szervesen összefügg: az epikus példázatok a valóság elemző ábrázolására épülnek, ennek az ábrázolásnak pedig a példázatos fogalmazás ad intellektuális, illetve etikai távlatot.

Szilveszter éjszakája (1959), Nincs mindenre paragrafus (1961) és Harkály a vizén (1965) című novelláskötetei, illetve Várjuk kedden (1963) című regénye általában az emberi együttélés, gyakran a családi élet morális jellegű konfliktusát ábrázolják. A megfigyelések pontossága, az asszonyi lélek ismerete hitelesítette a képet, amelyet a felszabadulás utáni magyar társadalomról, közelebbről az új értelmiség életéről adott. A hitehagyott (1967) című regényében egy magára maradt asszony keserű tapasztalatainak ábrázolása révén mondott ítéletet az ötvenes évek megalkuvásairól, erkölcsi botlásairól. Zárójelentés (1969) című regénye egy csődbe jutott emberi sors ábrázolásával mutatta be a megromlott emberi kapcsolatok, az önzés és a közöny szomorú következményeit. Írásainak több alkalommal is érettkorú értelmiségi asszony a hőse, aki fiatalos lelkesedéssel élte át a felszabadulást követő történelmi újrakezdést, a napi politikától azonban csakhamar eltávolodott. Inkább az alkotó munkában próbálja szolgálni a közös érdekeket, csakhogy mire elérkezik a fiatalkori tervek valóra váltásának ideje, szomorúan tapasztalja, hogy gondjai megsokasodtak, munkabírását és vállalkozó kedvét lassan felemésztette a mindennapi robot, a családi élet. László Anna küzdő és kiábránduló asszonyai előbb-utóbb számvetésre kényszerülnek, ez határozza meg az epikus alakítás módját is: a történetet minduntalan a múlt képei szövik át, időszerkezetük azokhoz a benső erőfeszítésekhez igazodik, amelyeknek a teljesebb önismeretet kell kiküzdeniük.

A Gyász tarkában (1973) és a Felépítjük Bábel tornyát (1976) című kötetek elbeszélései között már a mitológiai, illetve történelmi paraboláknak van meghatározó szerepe. László Anna tudatosan választja kifejező eszközének az antik mítoszokat, Héphaisztosz vagy Ikarosz történetét. A mítoszokat ő is "ősképletek" gyanánt használja fel, mint mondja, a mitikus történetek: "Ábrák amelyek immanensen benne vannak a világban. S ezek a modellek a különböző korokban a különböző térben másként-másként, mégis rokonian érvényesülnek. Egymáshoz hasonló erővonalak húzódnak a századok hátterében." Felhasználja és átértelmezi a mitikus hagyományokat, etikai, sőt politikai jelentést sűrít történeteibe, az ő Knósszosza és labirintusa például a hatalmi elfajulás jelképe. Még Daidalosz mitikus alakja révén is huszadik századi tapasztalatokra utal, labirintust építő tudós "mérnök" ugyanazt a bűnt követi el, mint Dürrenmatt fizikusai: tudását és tehetségét egy embertelen hatalom szolgálatába állítja, ezért kell bűnhődnie. A Felépítjük Bábel tornyát című kisregény hasonló módon tükrözteti egymásba az ősi mítoszt és a korunkbeli tapasztalatot: a fiatalok, akik elhatározzák, hogy szakítva szüleik életmódjával, igazi alkotó emberi közösséget {1095.} hoznak létre, ugyanúgy járnak, mint bibliai elődeik: alkalmi társadalmuk az önzés, az erőszak áldozata lesz.

A mitológiai köntösbe öltöztetett epikus példázatok azokat a kételyeket fejezik ki, amelyekre László Anna a huszadik század történetét szemlélve jutott. Közösségi bizalmáról utolsó nagyobb művében: Vaspólya (1979) című riportsorozatában tesz ismét vallomást. Ez az erős társadalmi visszhangot keltő riportsorozat az utolsó nagy gyermekparalízis járvány áldozatainak sorsáról számol be, valóságos "mikrotársadalomról" ad hírt, amelynek tagjai betegen is tartalmas életet tudnak teremteni. Az ábrázolás dokumentatív realizmusa, az egymástól is eltérő emberi sorsok egyénítő megjelenítése jelöli ki ennek a könyvnek a helyét az utóbbi évek legjobb szociográfiai munkái között.

E könyvek mellett László Anna egy színdarabot (Tizennyolc éves, 1963) és több sikeres hangjátékot (Egy keresztespók tapasztalatai, 1968; Ma este játszunk, 1969; Árhullámok, 1973; Hová megyünk? 1973; Körön kívül, 1976; Megmérettél, 1976; Asszonyok esti vágyakkal és refrénekkel, 1980) írt. Utolsó írásait a Tükörsor (1984) című kötetben gyűjtötték egybe.