Sipkay Barna (1927–1968)

Sipkay Barna későn induló, tragikusan korán lezáruló írói pálya birtoklója; 36 éves volt, mikor első novellája, a Gesztenyék megjelent, s pár év alatt egy kisebbfajta üstökös ívét futotta be. Nem az elhunytat megillető túlértékelés mondatja ezt velünk: Sipkay fél évtizednyi termékenysége a realista magyar próza sodrásának egyik fontos – ha nem is centrális – árama, könyvei a beérkezés szépségét és a továbblépés, a gazdagodás ígéretét jelzik. Annak az írói magatartásnak az értékét, amely a meleg emberség, a szocialista erkölcs érzékeny képviselete, a korszerű népiség, a lírai finomságokig árnyalt lélektani hangoltság, az otthonteremtő és személyiségalakító emberi közösség igézete jegyében formálódott. Nem a nagy drámai küzdelmek bemutatása, hanem inkább az életekben és lelkekben formálódó, de legtöbbször konfliktusokban érlelődő szocialista humánum szolid-szép ábrázolása jellemzi Sipkay műveit, ez a felelős emberi-írói érzékenység határozta meg nem látványosan újító, de láthatóan érlelődő prózáját. A szocialista életforma emberi-lelki hajszálerezeteinek ihletett átvilágításával járult hozzá a 60-as évek derekán a realista irodalmi önismeret kibontakozásához.

A Messzi harangszó (1963) című kisregény szatírával, iróniával és komor lírával egyaránt átszőtt történet egy falu felszabadulás utáni életéről. Az öreg téeszelnök, Navalcsik – hogy Faragó Vilmos találó jellemzését idézzük – "a vígeposzok bumfordi humorával meséli el egy szabadságba csöppent magyar falu hihetetlen eseményeit". A humoros kedvesség mindvégig jellemzi Sipkay műveit, de ez nem jelenti a komor, tragikus színek idillizáló feloldását. Nem is engedné ezt az erkölcsi komolyság, az elesettek, szegények, megalázottak szenvedéseit vállaló (tehát nemcsak szánakozva megíró) kemény írói erkölcsiség. A világ peremén című Miskolcon bemutatott – félig sikerült – dráma tragikus konfliktusa ugyanúgy bizonyítja ezt, mint a Hajnali hinta (1964) novellái. Ez utóbbiak Sipkay legjobb, legmaradandóbb alkotásai: az élet apró villanásai és az élet-halál határhelyzetének választásra késztető próbatételei az emberi humánumot juttatják győzelemre. A zenélő óra, a Sveszterek, az Egy liter kadar, az Egy kocsi megreked és a {1096.} Szentjánosbogár balladai tömörséggel s mégis sötét végzetdráma nélkül érvelnek az emberi értékpusztulás tragikuma, illetve a kiharcolt erkölcsi tisztaság társadalmi példát sugalló ereje mellett. Móricz népisége él tovább ezekben a kis kompozíciókban, a szocialista világnézet jegyében. Sipkay legjobb írásai Sánta Ferenc, Szabó István és a korai Galambos novellisztikájával ölelkeznek: az átalakuló paraszti világ konfliktusait idézik.

A nagyobb terjedelmű műfajhoz azonban már kevésbé futja írói ereje. A Határtalan élet (1964) két ember egymást keresztező életsorsában két osztályt, réteget, a karrierista kispolgár és a kitaszítottságában magányossá váló proletár figuráját szembesíti. A fiatalok előítélet nélküli, munkás és önkiteljesítő élete Sipkay eredendő emberi és írói alkatával tart rokonságot, de a túlírt, olykor naturalizmussal és romantikával, lélektani ellentmondásokkal és pontatlanságokkal terhelt regényszöveg gyengíti a humanizmus esztétikai érvényét. Hasonló a helyzet a Gyűlölet, éjszaka, szerelem című kötet (1965) írásainak többségénél: az erős expresszivitást olykor képzavarok, egyszerűsített moralizálás, önismétlések torzítják. A legszembetűnőbben a Boldogtalan boldogság (1966) sikertelensége igazolja – negatív módon – Sipkay rövid prózai "predesztináltságát"; a jellegzetes novella- vagy egyfelvonásos-szituáció nagyepikává duzzasztva komoly atmoszférikus-tárgyi-szerkezeti zavarokat okoz.

A karcsú kisregény Sipkay igazi műfaja: itt érzi magát leginkább otthon, ez a legalkalmasabb keret a melegszívű emberség jegyében megfogalmazódó realista történetek számára. A Nyakamban az élet (1968) színvonalas, olvasmányos alkotás egy felnőtté, férfivá és tudatosan gondolkodó emberré érő kamasz vidéki nyaráról. A 60-as évek végén irodalmunkban tipikussá – az akkor induló fiatal írónemzedékben is centrálissá – váló kamaszperspektíva a mai magyar társadalom ellentmondásaira, a közösség- és emberségteremtés gondjaira vet éles fényt – komor-ironikus, gyermeki bölcsességgel. A posztumusz Rágalom (1968) is jellegzetes témát emel a közéleti realizmus áramába, a régi-konzervatív és az új, a gátlástalan "fogyasztói" kispolgárság mérkőzését az életformaváltás, a szocialista morál térnyerésének vajúdásaiban élő falun.

Nem tudni, merre fejlődött volna tovább Sipkay írói módszere. A Rágalom feszült közéletiségének vonalán-e, amely azonban a teátrális romantika veszélyét is felidézte, vagy pedig inkább az intimebb, líraibb novellák szálán. Az vitathatatlan tény, hogy posztumusz novelláskötete (Valaki a ködben, 1969) nagyon sokféle, különböző időből fentmaradt, más-más színvonalú írást tartalmaz. Sánta-utánérzés (Eltűnő ember), moralizáló tézisnovella (Valaki a ködben), a didaktikus sci-fi (Századvég), tárcaszerű pillanatkép (Alkalmi pult) és mesei példázat (Sárkányölő) egyaránt van itt, jelezve a bátorkedvű műfaji kísérletezés gazdagságát. Igazán jó írás azonban csak egy van, a felelősségre döbbentő Valamikor egy tónál. "Ne kiáltsa ki az ember a szenvedését másnak, mert akkor tele volna a világ jajgatással" – mondja az elbeszélés egyik hőse; nos, Sipkay éppen a fájdalmak, a szenvedés kimondásával, egy korszerű morál igényes normájával "gyógyítja" – amennyire az irodalom gyógyítja – a világ sebeit.