{1097.} Galsai Pongrác (1927–1988)

Galsai Pongrác jellegzetesen "irodalmi író", aki nem fiktív elemekből építi fel műveit, hanem a tények és reflexiók sajátos együtteséből, melyben a reflexív elem az erősebb, s a tényeket mindig áthatja az esszéisztikus lebegés, mely előadásmódjának választékos eleganciájából és a valóságelemek sajátos csoportosításából táplálkozik. Előadásmódjának legfontosabb jellegzetessége a lebbenő önirónia, rendszerint "kívülről" figyeli önmagát, s nagy gonddal rajzolja meg környezetének alakjait, akik többnyire ifjúságának íróbarátai. Velük együtt kezdte Pécsett pályáját (a városról néhány bensőséges rajzot köszönhetünk Galsai Pongrácnak), melyben kezdettől ott a "nagy" mű lehetősége, mely végül is nem született meg, talán azért sem, mert otthonosabb a "kis" műfajokban: a tárcában, szabálytalan emlékezésekben és mindenekelőtt az esszében. E területen Galsai Pongrác egy nagy hagyomány folytatója, nála azonban az esszé nem az ideálkeresés és nem is a tanítás eszköze, hanem sajátos "pótlékműfaj", inkább novella, melyben nem a cselekmény vagy a jellemek alakulása a megoldandó írói feladat, hanem a megidézett író vagy művész alakjának minél hitelesebb, érzékletesebb megjelenítése. Egy-két láttató jelzővel, anekdotába hajló történettel alakítja ki a hitelességnek azt a légkörét, amely egyszerre alkalmas hőse irodalmi és emberi jellemzőinek érzékeltetésére. Gyakran és eredményesen él az eltávolítás eszközeivel, nemcsak a már említett iróniával, hanem az emlékezet bizonytalanságának nyomatékosításával is, ez utóbbi azonban paradox módon inkább növeli történeteinek valóságos hitelét.

Életművének legértékesebb alkotásai irodalmi esszéi és portréi, s az esszéisztikus elem az uralkodó azokban a portréiban, életrajzaiban is, melyeket színészekről írt (Bajor Gizi játékai, 1971; Öltözőtükör, 1971; Csortos Gyula, 1972). Jellemábrázolására és szemléletmódjára elsősorban a "ködlovagok" gyakoroltak elhatározó befolyást. Ugyanakkor azonban kimondva-kimondatlanul hatott rá a modern regény fokozott lélektani érzékenysége is, portréinak hőseit nagy beleérzéssel és megértéssel idézi vissza.

1974-ben jelentette meg szabálytalan műfajú könyvét Egy hipochonder emlékiratai címmel. E műben egyes szám első személyben idézi vissza életének fontos, olykor meghatározó eseményeit, melyeknek többsége valami módon mindig kapcsolatban van a halállal, az elmúlással. Az ember tragikus sorsa, a bizonytalan végkifejlet azonban nem drámai hangoltsággal jelenik meg ebben a könyvében sem, inkább kedélyes, már-már anekdotikus stílusban néz szembe az élet törvényszerűségeivel, s mindezt úgy teszi, hogy látszólag szabálytalanul lávázó emlékezés-sorába belopja egy fejlődésregény lehetséges vázát is, melyben az elbeszélő áll szemben a történelemmel, s az ő tudatának fénytöréseiben jelennek meg előttünk személyes létének eseményei. Elbeszélő és reflexív elemek keverednek e művében, s a kétféle előadásforma szerencsés szintézist alkot, nem nélkülözve a humort, a Galsai Pongrácra oly jellemző öniróniát, de az elgondolkodtató, már-már filozofikusnak mondható létértelmezési kísérleteket sem. Könyvében és önkommentárjaiban is elmondja, hogy "a halálfélelem: életszeretet". A jól megélt, derűs életnek örömét erezzük azokban a részletekben is, melyek az elmúlásról szólnak, hiszen majdnem {1098.} mindig tévedhetetlen minőségérzékkel mutatja meg, melyek azok a művek, hagyományok, amelyek diadalmaskodnak a feltartóztathatatlanul múló időn is.