Maróti Lajos (1930–1982)

Maróti Lajos a művészetek és a tudomány kölcsönös vonzásában kezdte írói pályáját. Középiskolai tanulmányaival párhuzamosan intenzíven foglalkozott zenével is. Érettségi után négy esztendeig filozófiát hallgatott a bencés rend szemináriumában, majd fizikát és matematikát végzett az egyetemen. Első tanulmányaiban – az sem véletlen, hogy esszékötetének Kettős kötésben (1966) lett a címe – és versesköteteiben magától értetődő természetességgel tett kísérletet a tudományos világkép meghódítására és minél teljesebb lírai kifejezésére. Két verseskönyvében (Villódzó fények énekelnek, 1959; Pantomim, 1964) az avantgárd formanyelvével is kísérletezett, de talán fontosabb ennél az a mód, ahogy a lét teljességét igyekezett értelmezni verseiben, megrajzolva egy olyan személyiség önarcképét, akinek gyökerei a kivehetetlenül messzi múltba nyúlnak, de kiteljesedését a jelen és a jövő hozza majd el. Kivált tanulmányaiban hasznosította természettudományos ismereteit. Elsők között figyelt fel a külföldön egyre nagyobb hullámokat verő "két kultúra"-vitára, és több ízben figyelmeztetett arra, hogy a műveltség kettészakítása, a természettudomány és a filozófia szembeállítása voltaképp az emberi gondolkodás hagyományos egységének mesterséges és tragikus tudathasadását jelenti. A maga esszéírói munkásságával igyekezett eleinte adalékot szolgáltatni arra, hogy a "két kultúra" pragmatikus szembeállítása voltaképp a gondolkodás elkényelmesedésének eredménye. Kristálytiszta világossággal felépített művekben mutatta be korunk tudományának logikáját és struktúráit, és nagy gondot fordított arra, hogy a különböző tudományágak módszereinek rokon vonásait kiemelje. Igen tanulságosak voltak azok az írásai, melyekben korunk egy-egy nagy tudósának portréját vázolta fel a magyar esszéhagyományok legszebb eredményeinek tudatos felhasználásával (Einstein. 1963). Ezek az írásai voltaképp érdekes kísérlet műhelydokumentumai: Maróti Lajos újra és újra azt próbálta megfogalmazni, hogy a modern irodalom és általában a korszerű művészetek hogyan illeszkednek a mai tudományosság bonyolult rendszerébe. A Kettős kötésben, majd a Múló idő nyomában (1971) tanulmányaiban egységes, szerves világkép megteremtésére törekedve rajzolta meg a modern kor általa érzékelt dimenzióit. A mai ember életformáját – fejtegette a Kettős kötésben bevezető írásában – a technika fejlődése határozza meg, a művészeteknek is alkalmazkodniuk kell tehát ehhez az új lehetőséghez. A gondolkodást, annak hajdani virtuális egységét a természettudományok aprózzák fel, míg a lélek az általa mindig vágyott egységet és harmóniát a művészetekben találhatja meg, s küzdheti ki újra. A művészetek és az irodalom azonban nem járhatják eddigi, hagyományos útjukat, integrálniuk kell a tudomány eredményeit is.

Eleinte úgy látszott, hogy A világtalan (1967) című kisregénnyel csak ötletszerű kirándulást tett a széppróza területére, hogy kipróbálja a parabola hatékonyságát és teherbírását. A következő évben azonban az akkori idők egyik legtöbbet vitatott regényét, A kolostort jelentette meg, s egyszeriben az intellektuális irányban tájékozódó próza egyik sokat emlegetett képviselőjévé vált.

{1099.} "Az ember, már öregen, még egyszer kiszáll a tengerre – idézi az író A világtalan alapgondolatának megértetéséül Az öreg halász és a tenger fontos szavait –, s megfogja a Nagy Halat, de mire hazaér vele, a cápák lerágják a húsát." Aztán mintegy "lefokozva" a gondolat heroizmusát, hozzáteszi még: "De mi van, ha nincsenek cápák?" Mert a látását fokozatosan elveszítő Göröcs Géza mérnök életében valóban nem jött el a vágyott Nagy Hal, s nem volt a cápáknak mit lerágniok. Azaz csak kis cápák jöttek: kis haszonlesők, a mindennapok vámszedői, akik már-már a mérnök húsát rágták le, s kis híján őt taszították a végső kétségbeesésbe. Göröcs életének egy ideig az adott értelmet, hogy építtető társainak megbízásából ő intézhette az építkezés ágas-bogas ügyeit. De magának is érzékelnie kellett, hogy lassan ritkulni kezdett körülötte a levegő. Kisszerű emberek vették körül – akik közül az egyik legesendőbb Lujza, a felesége, aki csak azért nem csalja meg rendszeresen, mert az alkalmak hiányoznak. Ha Göröcs Géza gyenge ember, bizonyára az öngyilkosságot választotta volna, s akkor sorsa annak vált volna példázatává, hogy a társadalom kérlelhetetlenül eltapossa a gyengéket, kiszolgáltatottakat. A mérnök azonban talpon maradt. Nem állt erősen a talajon, léptei bizonytalanok voltak, s újra meg újra tapogatva kellett megkeresnie a helyes irányt. De megtalálta! S az olvasóban mindegyik úttalálása után megfogalmazódik a kérdés – mely a kisregénynek talán legfontosabb, társadalmi érdekű mondanivalója –: mi is tulajdonképpen az emberi élet igazi tartalma? Göröcs Gézát betegsége megfosztotta hivatásától, emberi kapcsolataitól, addigi életformájának külső és belső kereteitől. Hirtelen a tehetetlenség mély szakadékába zuhant, még az öngyilkosság kísértése is felrémlett benne egy pillanatra. Egyedül maradt – még környezete, barátai és felesége sem változtathatnak ezen. Maróti Lajos tanítása szerint megváltását kinek-kinek magában kell kiküzdenie. Göröcs Gézát lelkiereje, az értelmes munka és a szüntelen tevékenykedés vágya mentette ki a lélek örvényeiből: mert volt ereje keresni és meg is találta azt a feladatot, melynek elvégzéséhez nem kellett látnia, amelyhez nem volt szükséges a kéz, a mozgás, csak a szellem frissesége, a tudás értéke. Ez a munka: a tanítás. "Mert a szem csupán szerve a látásnak–mondja ki a regény legfontosabb tanítását a mérnök – És nem maga a látás." És a hirtelen megrokkant, megöregedett ember, akire oly váratlanul szakadt rá az éjszaka, előbb csak tapogatva, bizonytalanul, aztán egyre határozottabban és biztosabban megindult azon az úton, melyen mindnyájunknak haladnunk kell, amelyen megvalósíthatja és kiteljesítheti önmagát. Azok között a lehetőségek és adottságok között, amelyeket az élet kínált számára. Elfogadva őket, nem lázadozva, nem tiltakozva. Ez azonban nem a kiszolgáltatott belenyugvás gesztusa, hanem az élet realitásainak ésszerű elfogadása. S épp ezzel kerekedik kedvezőtlen körülményei fölébe Göröcs Géza. Mert az élet igazi tartalma – ez Maróti Lajos válasza A világtalanban –: realitásainak elfogadása, minden helyzetben meglelve az emberhez méltó cselekvés és alkotás lehetőségét.

A kolostor (1968) hősei épp az emberellenes, az őket magukat és cselekvéseiket egyképpen korlátozó közeg ellen lázadnak fel, amikor egymás után elhagyják a rendházat, és ismét laikusok lesznek. Húsz fiatalember érkezik a kolostorba, s egyszerre öltöznek be novíciusnak. Vállalják a szentnek vélt hivatást. Úgy látszik, {1100.} hogy hamarosan nagy megpróbáltatások várnak rájuk, hiszen az a hír járja, hogy az állam és az egyház között kenyértörésre került sor. A fiatalemberek patetikus gesztussal vállalják a végső megpróbáltatásokat is. Vértanúságukra azonban nem kerülhet sor, mert a rend megmarad, s ők is megmaradhatnak noviciusnak. Előbb-utóbb azonban rá kell ébredniük, hogy a szent hivatás útjára nagyon is esendő emberek kalauzolják őket, és sorsukat az élet alig-alig szabályozza, hiszen a rendház szűk folyosóira vajmi ritkán talál utat a napfény. Sötétben élnek, értelmetlen vagy annak érzett hagyományok között, kiszolgáltatottan, tőlük független erők kényének, kedvének. Tanáraik között remek figurákat villant fel az író. Megjelenik a katedrán az igazán nagy, országos méretű tudós, a magányát az alkohollal kompenzáló másodrendű tehetség; a korlátolt konzervatív s a lelkes modern. Igazi nagyság azonban egyikükből sem sugárzik, egyéniségük sem itatódott át a vállalt hivatás szentségi jegyeivel. Inkább önző, csak a maguk céljait és vágyait minden áron megvalósítani akaró s vágyó emberek ők, akik a világos fejű fiatalemberekben egyre több kétséget támasztanak: valóban jó élethivatást választottak-e, van-e egyáltalán papi elhivatottságuk.

Tarró Vilmos, aki abban a pillanatban, hogy az ősi rend noviciusává vált, nevét is elvesztette, Béda testvérré személytelenedett. Elsősorban a természettudományok iránt vonzódik, s a korszerű műveltség fényében egyre több nyitott kérdésére várná a választ. A regény végén ráébred arra, hogy nincs hivatása, hogy követnie kell azokat a társait, akik az idők folyamán örökre becsukták maguk mögött a rendház vaspántos kapuját. Fellázadna, de rá kell eszmélnie, hogy nincs mi ellen. Harcolni szeretne Alfonz atya fasiszta nevelési elvei, a besúgáson és feljelentésen alapuló mentalitása ellen, de a döntő pillanatban megérzi, hogy Alfonz atya is, a többiek is félnek. A belső bizonytalanság félelme ez. Hiányzik belőlük a kegyelem adománya, s ezt pótolják kisszerű praktikáikkal, elvtelen intrikáikkal. Ezért is kell elbukniuk – tanítványaik előtt. Mert nem Luciusz az, aki nem állja ki a próbát, amikor csókolódzik a csinos tanítónővel, s nem is Ervin testvér, aki fellázad az értelmetlen és embertelen rend kényszere ellen. Voltaképp Alfonz atya, a növendékek spirituálisa bukik meg a képzeletbeli vizsgán, s vele a rend vezetői, akik a látszatot igyekeznek fenntartani, s úgy hiszik, érintetlenül őrizhetik és adhatják tovább ma is a lélek megfélemlítésén alapuló hagyományt. Béda testvér visszavedlik Tarró Vilmossá, s vele még tizennyolcan hagyják el a rendet. Ketten maradnak, de azok is megrokkanva, meghasonlott lélekkel. A regény utolsó részében sorra merülnek fel a régi noviciustársak, immár mint öregedő, pocakos férfiak, akik – az egy Luciuszt kivéve, aki gyanús kalandokba bonyolódik züllött társaival – valamennyien beleilleszkedtek az életbe, megtalálták boldogulásukat. Ki így, ki úgy. De valamennyien a maguk emberségének törvényei és lehetőségei szerint. És ebben a motívumban az író mintegy továbbépíti A világtalanban felvetett kérdésre adandó választ is.

A kolostor a maga módján ugyancsak parabolisztikus írás. Az író által teremtett határhelyzetben voltaképp a kor egyik legfontosabb és legidőszerűbb problémája, a személyi kultusz kérdése fogalmazódik meg. S a regény végén így összegződik a tanulság: "Ha egy testület, mely az önkéntes fegyelem elvére épült, összetéveszti a {1101.} tett fegyelmét a gondolkodás gúzsba kötésével, szükségképpen a selejtet szelektálja magának ..." Ennyiben A kolostor történelmi tanulsága kétségtelenül szkeptikus. Maróti Lajos a személyi kultusz mechanizmusát igyekszik ábrázolni a szerzetesi élet beltenyészetében. Csak negatív vonásait ábrázolja szuggesztíven, mert azt akarja elsősorban kifejezni, hogy a fanatizmus szükségszerűen okozza az egyéni és a közösségi élet tragédiáját. Ilyesformán az író voltaképp az eszközök felől közelíti meg századunk tragikus eseményeit. Miközben újra és újra tételszerűen hangsúlyozza a humanitás és a morál problémáit, A kolostorban olykor épp az érző, alkotó és cselekvő emberek rajza szegényedik, haloványul el. Az írót életük s cselekedeteik csak mint egy tétel igazolása érdeklik. A kolostort a cselekmény hátterének, kulisszájának ábrázolja. Azok a problémák izgatják benne igazán, melyek egyként jellemzőek minden zárt közösségre, a színhely különössége – mely kitünő írói trouvaille – olykor elsikkad. Túl sok sorsot, alakot kellene mozgatnia ahhoz, hogy a teljesség illúzióját keltse, így kénytelen bizonyos kérdéseket nyitva, egyes sorsokat, cselekményszálakat elvarratlanul hagyni. Tarró Vilmosén kívül egyetlen jellem sem válik igazán plasztikussá, s kivált a befejező részben érezni felesleges sietséget.

Érdeme Maróti Lajosnak, hogy A kolostorban egy olyan jelenséget ragadott meg és ábrázolt, mely akkortájt az egész európai regényírást megtermékenyítette, s hazai epikánkban is tovább gyűrűzött. A hatvanas évek kezdetén ugyanis egyre erősebbé vált az egyház intézményszerűségének és intézményeinek írói bírálata. Reinhold Schneider Tél Bécsben (1957–1958) című regénye épp úgy ezek ellen a visszásságok ellen íródott, mint a korábban neokatolikusként számon tartott Graham Greene Egy kiégett embere (1960) vagy kivált Heinrich Böll sokat emlegetett Egy bohóc nézeteije (1963). S ugyanebbe a sorba tartozik Thurzó Gábor A szentje (1966) vagy más vonatkozásban – az önvizsgálat eszményét tragikus távlatba tágítva – Rónay György Esti gyors (1963) című regénye. Írók, akik korábban katolikusnak vallottak magukat, pamfleteket írtak a neokatolikus gondolat ellen, s olyan nagytekintélyű művészek, mint Roger Peyrefitte, magyarul Különös barátságok címmel megjelent regényében már azt a kérdést is felveti, nem szül-e szükségképpen erkölcstelen, aberrált kapcsolatokat az az egyházi nevelés, melyet az évszázadok praxisa szilárdított meg. (Ezt egyébként Maróti Lajos is érinti A kolostorban, hiszen Plusznak, az egyetlennek, aki látszólag a szerzetesi életre alkalmas, sorsát az pecsételi meg, hogy homoszexuális kapcsolatokkal vádolják.) Maróti Lajos annyiban viszi tovább ezt az ekkoriban sok változatban felmerülő problémát, hogy hőseinek sorsát a szocializmus közegében igyekszik felvázolni és megoldani. S ha e megoldást kissé elnagyoltnak, itt-ott vázlatosnak vélhetjük is, mindvégig érezni a regényben a tisztább és igazabb emberségért vívott írói harc becsületét és hitelét.

A kolostor elbeszélő módszerének egyik érdekes sajátossága volt, hogy tudatosan megválasztott, de modell-értékű kis közösség mikrovilágát ábrázolva jutott el olyan erkölcsi kérdések felvetéséhez, melyek szinte az egész európai regényirodalomban felmerültek különféle változatokban. Hasonló törekvés vezette az írót, amikor a Hippi akváriumban (1970) a fiatalság egyik rétegének életfelfogását, életvitelet ábrázolva megteremtette a beatregény magyar megfelelőjét. E művében {1102.} kísért a klisészerűség, de a jelenség, a hippiéletmód erkölcsi veszélyeinek ábrázolása hibátlan.