{1118.} GALAMBOS LAJOS (1929–1986)

FEJEZETEK

Annak a realista prózaíró nemzedéknek a tagja, amelyik a hatvanas évek elején tűnt fel, s hozott friss vérkeringést a dermedt irodalmi életbe. Noha első munkái (Hét márványplakett, 1951; Ütközet a levegőben, 1953; Jurankó Pál hazatér, 1955) már az ötvenes évek elején napvilágot láttak, még nem jelentettek művészi pályakezdetet; később is inkább ezek ellenében kellett kibontakoznia. A hatvanas évek első három esztendeje kivételes sikert és elismerést hozott a fiatal írónak; akit Remenyik Zsigmond mint fiatal, bátor, új írót köszöntött a Kortárs hasábjain.

Az ötvenes évtized a felkészülés, az élményszerzés évtizede Galambos számára. A szabolcsi kubikoscsaládból származó író változatos élete során sok emberrel ismerkedett meg – jövendő regényei hőseivel. Saját programja és élményvilága tudatosításához jelentős mértékben járult hozzá a Dűlőutakon című kötet élménye. 1959 tavaszát a jász-kunok földjén töltötte, keresve, figyelve a közösségi gazdálkodásra való áttérés emberi, társadalmi mozzanatait. A Dűlőutakon valójában szépirodalmi keretbe foglalt szociográfia. Az író szívéhez közel álló két ember – Sanyi, az agilis kommunista, és Sándor, a kiváló egyéni gazda – vitája, érvelése ad keretet a nagy társadalmi változást tényszerűen, adatok segítségével felmérő és dokumentáló írásnak.

Galambos hatvanas években született kisregényeit a közvetlen valósághoz való kötődés, azonnali hatásra törekvő publicisztikus hevület jellemzi. Célja a valóság feltárása, s a változásra, változtatásra való azonnali mozgósítás. Munkái "leleplező"jellegűek, társadalomkritikai éllel íródtak. Írói anyagát a falu, a tanyák világából meríti – leleplező, valóságfeltáró ambíciója elsősorban a múlt tovább élő maradványait, az emberek tudati elmaradottságát veszi célba. Kétségtelen, hogy a hatvanas évek elején ez a tendencia még nem volt általános, hiszen az ötvenes évek sematikus írásaiban már alig kísértett a múlt szellemi és anyagi nyomora; ezekben az írásokban a közös gazdálkodás szinte egy csapásra szüntette meg a tudati elmaradottságot is. Részben talán ennek is köszönhette Galambos a szélesebb olvasóközönség körében elért népszerűségét; a korabeli közvélemény hálásan fogadott minden olyan művet, mely kendőzetlenül szólt a társadalom nagyon is létező problémáiról – s Galambos írásai olykor valóban döbbenetes társadalmi élményeket tettek közkinccsé. Ebbeni törekvésében Galambos olyan alkotókkai rokonítható, mint A térképen nem található írója, Darvas József vagy Csák Gyula, a Mélytengeri áramlás szerzője.

A történelmi helyzet, melyben az író történeteit játszatja, a felszabadulás utam évek, illetve a mezőgazdaság átszervezésének második korszaka: az ötvenes évek vége. Az író egyértelműen a kollektivizmus, a közös gazdálkodás mellett foglal állást, ebben látja az elmaradottság, a szellemi és anyagi nyomor felszámolásának egyetlen lehetőségét. Műveiben az újért, a fejlettebb gazdálkodásért való harcot egy-egy jellegzetes Galambos-hős képviseli. Ezek az idealizált hősök a falu tudatszintjéhez képest egy magasabb szinten állnak, s mintegy kívülállóként fogalmazzák meg a gondokat és tennivalókat. Ugyanakkor szívvel-lélekkel, {1119.} minden egyéni érdeküket félretéve szolgálják a közösséget, annak boldogulását. A közösség, mely – szerintük – nem ismeri fel saját érdekeit, eleinte ellenáll az őt boldogítani akaró magányos hősnek – sőt, gyakran gáncsot vet törekvéseinek. Galambos hősei tiszták és céltudatosak; hisznek küldetésükben, hisznek abban, hogy érdemes vállalniuk a nehézségeket és megpróbáltatásokat, azoknak a meg nem értését is, akikért feláldozzák magukat. A végkifejlet általában sejteni engedi, hogy a hős szándékai beteljesednek, vagy be fognak teljesedni a közelebbi vagy távolabbi jövőben.

A kisregényekben betöltött funkciójuk szerint alakul Galambos hőseinek foglalkozása. Ezekben a figurákban két jellemző tulajdonságnak kell érvényesülnie – a szocialista elkötelezettségen kívül: egyrészt, hogy képzettsége, ismeretei szerint is az újat, a haladást képviselje; másrészt, hogy lehetősége, tere legyen a közösség tudatának befolyásolására, alakítására. Az első kritériumnak legjobban a mérnöki foglalkozás tesz eleget – középpontban a technikai fejlődés, műszaki fejlesztés értékeivel; a másodiknak pedig a tanító hivatása, aki eleve a tudatformálás egyik letéteményese a falu társadalmában. Galambos gyakran választja ezt a két foglalkozást hősei számára; s ezzel egyfajta tradíciót is folytat, hiszen a tanító, illetve a tanítónő a falu társadalmát ábrázoló művekben már korábban is kitüntetett szerepet játszó figura volt.

Galambos regényei, bár egy idealizált, illuzionisztikus társadalomkép talaján fogantak, kétségkívül érzékeltetnek valamit a kor jellegzetes konfliktusaiból, a falusi változások természetéről. A Gonoszkátyú (1960) hőse fiatal kommunista munkás, legfontosabb vonása az elkötelezettség. Koós Gergely nem szívesen vállalja a tsz szervezésének nehéz és veszélyes feladatát, ám az események, összeütközések során igazi forradalmárrá érik. A Hideg van tegnap óta (1961) és az Utas a Göncöl szekerén (1962), valamint az Isten őszi csillaga (1962) című kisregények hőse bányamérnök, hidrológus-mérnök és mezőmérnök. A Hideg van tegnap óta című kisregény hősét 1956-ban egy bánya beindításával bízzák meg; az Isten őszi csillagában a kubikos családból származó, fiatal mérnök a felszabadulás utáni forrongó időszakban próbál számtalan nehézség és meg nem értés közepette új technológiák, új termények bevezetésével jobb körülményeket teremteni a volt kubikosoknak. A leghitelesebb és legaktuálisabb hőst, illetve hősöket az Utas a Göncöl szekerén című művében alkotta meg Galambos; a mérnök és az állami gazdaság igazgatójának a figurájában két olyan "megszállottat" teremtett, akik kiküzdött igazukért mindennel és mindenkivel – még értetlen és alkalmatlan hivatali feletteseikkel is harcba szállnak. A tét, amelyért küzdenek: az alföldi csőkutas öntözés, a hatalmas földterületek terméshozamának javítása. A regény olvasójának, és a belőle készült film nézőjének a figyelme a hősök emberi drámájáról mindinkább az általuk képviselt gazdasági problémára terelődött; a probléma került előtérbe – s kicsapva az irodalom medréből, közéleti vitakérdéssé vált.

Az elmaradottság ellen küzdő tiszta és bátor nőalakok sorában Virrasztó Erzsi az első (Keserű lapu), aki az őt körülvevő korrupt, szennyes világban is megőrzi erkölcsi fölényét. Molnár Katalint, a Szent János fejevétele (könyvalakban: {1120.} Mostohagyerekek, 1964), hősnőjét szélesebb társadalmi közegbe helyezi az író: két kor, két életforma, két világnézet és két erkölcs konfliktusából kerül ki győztesen.

Galambos ezekben az írásaiban a magyar próza móriczi hagyományaiból merít a legtöbbet. Az összeütközések drámai csomópontjait keresi, s így legszívesebben párbeszédekből építkezik. Elbeszéléstechnikája is a realista hagyományt folytatja: történeteket, "sztori"-kat mesél el; a reflexivitás s a leírás nagyrészt kiszorul műveiből. Az események elbeszélésében a hatásos feszültségteremtésre, összefogott drámaiságra törekszik; történeteit lineáris időkezeléssel pergeti a végkifejlet, a drámai megoldás felé.

Jelenetező elbeszéléstechnikája, a külső ábrázolást és a cselekmény drámaiságát hangsúlyozó módszere tették alkalmassá Galambos műveit a megfilmesítésre. A Megszállottak (az Utas a Göncöl szekerén című kisregényből Makk Károly rendezésében készült film) a magyar filmművészet egyik új ágának, a közérdekű, dokumentáris vita-film típusának első darabja volt. Film készült szinte valamennyi jelentősebb írásából, bár a Megszállottak sikerét a későbbiek már nem tudták túlszárnyalni.

A Keserű lapu (1963) című novelláskötet tartalmazza Galambos két olyan elbeszélését is, amelyekben az író újabb tematikai területek kiaknázására tett kísérletet. Az Orosz asszony egy tartalmatlan, kudarcba fúló házasság pszichológiailag is kimunkált rajzát adja; a Jobb emberek vakációja pedig a vidéki kiskirályok korrupt magatartását, a hatalommal való visszaélését leplezi le, az íróra jellemző közéleti szenvedéllyel. Elbeszélőtechnikai változás, hogy a történetet nem az író, hanem egy-egy szereplő meséli el.

Galambos kisregényei élénk vitát kavartak a korabeli irodalmi életben. A vita összefoglalására vállalkozott Almási Miklós az Új Írás hasábjain, Galambos Lajos fejevétele címmel. Szerinte sem azoknak a kritikusoknak nincs igaza, akik "balról" támadják Galambos regényeit, s a túlzott pesszimizmust, a túlságosan sötétre festett társadalomrajzot vetik a szemére; sem azoknak, akik esztétikai jellegű fenntartásokkal, jogosan közelednek Galambos műveihez, mint B. Nagy László, aki felszínen mozgó romantikát látott Galambos módszerében. Almási véleménye szerint az író érdeme "egy új ember, egy új pozitív hős felfedezése". Véleménye szerint "Galambos újfajta kommunista írói szenvedélyességét sem a konzervatívabb álláspontról, sem az esztétizáló igényeskedés felől nem lehet megérteni".

Galambos először a Zsilipek (1965) című regényében kísérelte meg összefoglalni a magyar faluról összegyűjtött történelmi-társadalmi tapasztalatait, mondanivalóit. A Zsilipek – szándéka szerint – egy Szabolcs megyei falu teljes képét adja a felszabadulástól a hatvanas évekig, ám megvalósulásában csupán nagyszabású, de alapjaiban elhibázott torzó. Az író a Bán családot helyezi a regény középpontjába; a családtörténettel párhuzamosan vezeti, mintegy krónikásként, a falu társadalmának történetét is, keresztül a történelem viharos évtizedein. Főhősként ismét leányalakot választ, aki nem cselekvő részese, csupán elszenvedője, áldozata a történelemnek, közelebbről: saját családjának, a gyűlölködő, szinte emberfelettien rosszindulatú, stupid és elmaradott, szinte semmiféle erkölcsi értéket nem képviselő Bán családnak. Az alakuló, de a rögös, kacskaringós úton mégiscsak előbbre jutó {1121.} falusi társadalom ellenképe, ellenpontja a semmit sem változó, erkölcsileg egyre mélyebbre süllyedő család. Az író szinte halmozza a szörnyűségeket, a hátborzongatóan véres jeleneteket a család történetében: az egyik leányát tüzes esernyővel agyonszúró, másik lányát egész életére megnyomorító apa méltó örökösei a férjeiket áztatott kötéllel verő lányok; a főhősnőt állati sorban tartó nagynéni, hogy csak a legkirívóbb eseteket említsük a regény borzalmainak kimeríthetetlen tárházából. A falu elmaradottságának, a szerzés, a vagyon egyeduralmának, a tudatvilág változatlanságának ostorozása közben Galambos elfogulttá válik: nem veszi észre azokat a hagyományos erkölcsi értékeket, amelyeket – a kétségtelen negatívumok mellett – mégiscsak tartalmazott ez a túlhaladott életforma; s amelyek olyan írók műveiben jutottak kifejezésre, mint Veres Péter és Szabó Pál.

A Zsilipek a kitörés lehetőségére is példát ad; Margit, az egyik lánytestvér, akit testvérei elűznek félig törvénytelen származása miatt, író lesz. Családjáról írt könyvében mindazt megírja, amit látott és tapasztalt. A tisztázás, a feltárás, a hibákkal, problémákkal való őszinte szembenézés gesztusa, mely az elmondásban, a műben való objektiválódásban valósul meg, tehát itt is kitüntetett szerepet kap; akárcsak a Szent János fejevételében, ahol a faluról készült film megtekintése juttatja el az embereket az önmagukat kivülről-látás, az öntudatosodás állapotáig. A másik lehetőséget, amely mint kiút jelenik meg a regényben, a főhősnő alakja testesíti meg, aki a vak ösztönélet, a testi és szellemi nyomor mélységeiről vergődik fel – természetesen a falu haladó erőinek a segítségével is – az erkölcsi tisztaság, a tudatos létezés szintjére.

A Zsilipekben az ábrázolás eltúlzott, egyoldalú, melodramatikus elemekkel zsúfolt; a regény két szála, a falu történelmének rajza nem kapcsolódik szervesen a családtörténettel. A regénynek ez a krónikaszerű része nem kellően kidolgozott, a felszínes publicisztikusság – a gyorsan pergetett események mögött nem érzékelhetőek az emberi, pszichológiai mozgatórugók. Galambos kísérlete mégis figyelmet érdemelt: egyrészt az ábrázolás kíméletlen őszintesége, másrészt műfaji törekvései okán. A Zsilipek ugyanis a realista nagyregény drámaibb, balladásabb változatának megvalósítására tett kísérletet; annak a regényfajtának a meghonosítására, amelyet például a – hasonló tematikájú és életanyagot feldolgozó – Nexö-regény, a Szürke fény képviselt.

Galambos műve azon írások sorába illeszkedik, amelyek a hatvanas évek elején-közepén a történelmi tisztázás feladatát vállalták, és amelyek megpróbáltak szembenézni – az ötvenes évek kényszerű hallgatásai és ferdítései után – a magyar nép történelmi sorsfordulóinak, a háború, a felszabadulás és a személyi kultusz éveinek eseményeivel.

A Zsilipek után egy írói nyilatkozat Galambos "erkölcsi és anyagi problémáiról", "magánéleti válságáról" adott hírt; a művek és a kritika pedig alkotói válságot jeleztek. A Fekete kötés (1966) címen megjelent elbeszéléskötet nem érte el a Keserű lapu színvonalát; az előző kötet eredeti és hatásos megoldásaira épülő novellák itt az ismétlés, az ön-epigonság érzetét keltik. 1966-ben bemutatták egy korai novellája alapján készült drámáját, Későn címmel.

{1122.} Két éves átmeneti hallgatás után először a Görög történet című elbeszélés jelezte, hogy az író új irányba tájékozódik. A családjának áldozatul eső, szerencsétlen görög leány, Haitasz Andrea a balladás, tragikus sorsú Galambos-hősnők rokona. Az író ezúttal kevésbé egyértelmű és világos társadalmi-történeti szituációt rajzol; s ennek következtében a dráma sem tartalmaz megfellebbezhetetlen erkölcsi ítéletet. A hősnő, Andrea, Magyarországon érzi már magát otthon, s ide köti szerelme is – szülei számára viszont a hőn óhajtott repatriáláshoz csak Andrea boldogságának feláldozásán keresztül nyílik út. A konfliktus a görög tragédiák komorságát idéző, szigorú családi törvények és kegyetlen sorsszerűség nyomása alatt tart a tragikus végkifejlethez: a két szerelmes pusztulásához.

Az egzotikum mellett a történelem volt az a másik terület, amely anyagot szolgáltatott az író számára. Az aktuális közéletben tevékenykedő hősök galériájának megteremtése után most innen emeli ki azokat az alaphelyzeteket, amelyekben az aktív, cselekvő hős konfliktushelyzetbe, döntéskényszer elé kerül újabb műveiben (Miguel Dorado kadét két vallomása, és Kenéz Imre kínvallatása és halála Magyarországon, 1848-ban) az egyén és forradalom, terror és forradalmi terror, érdek és igazság, elvhűség és árulás egymásbafonódó, bonyolult problémakörei foglalkoztatják; ezekre a kérdésekre keres feleletet – önmaga számára is. Ez az új pályaszakasz az előző alkotó korszakhoz képest kiábrándultságról, a forradalmi mozgalom állása miatti elégedetlenségről, az eszmények bizonyos fokú viszonylagosságának érzetéről tanúskodik – különösen az erőszak történelmi jogosultságát megkérdőjelező, az erőszakos világban elveszettség-érzést sugalló Tatárok című kisregény. Új kisregényeinek az Örök malom (1969) címet adta; s a történelem körforgásának, az alaphelyzetek és dilemmák ismétlődésének a gondolatát hangsúlyozza a két kisregény – a Miguel Dorado és Kenéz Imre egymásra rímelő, csupán a környezet és a személyek szempontjából különböző – mozzanatról mozzanatra egymást ismétlő története. Mindkét hős ártatlanul hal meg a forradalomért, a forradalom képviselői által, mert azok árulónak hiszik őket A kisregények végkicsengése mégsem a forradalom értelmetlenségét sugallja hanem a forradalmi cselekvés erkölcsi parancsa mellett tesz hitet. Míg a Miguel Dorado kadét két vallomása csak az elvont képlet felvázolásáig jut el, a Kenéz Imre történetében már árnyaltabb, pszichológiailag is motiváltabb képet sikerül adnia az írónak a főhősről és a szabadságharc vezetőiről. A Mit tudtok ti Pille Máriáról? (1969) című kisregény művészileg kevésbé sikeresen oldotta meg a forradalmi cselekvés ábrázolását; túlfűtött, romantikus pátosz, melodramatikus elemet s egysíkú jellemábrázolás jellemzi az 1919-es Tanácsköztársaság eseményeit felidéző kisregényt.

A hetvenes években az író ismét novelláskötetekkel jelentkezik. Az Azok az álmok (1970) című kötetnek ugyan a Rendhagyó regény tíz fejezetben és ötvennégy képben alcímet adja a könyv – főként rövid – novellái azonban ettől még nem egységesülnek regénnyé. Az író széles tablón mutatja be novellisztikájának jellegzetes vonulatait, témáit. A történelem pillanatképei után a gyermekkor elégikus hangulatú, idilli tisztaságú jeleneteit, s a felszabadulás élményét idézi. A legeredetibb, legsikerültebb a csúfolódó-ironikus Négykézláb ciklus – az író {1123.} meghatározása szerint: "komédia prózában" –, melyben az író szakít romantikus jellegű, pátoszos történelemszemléletével és hőskultuszával, s gyenge, gyarló, "négykézláb" csetlő-botló "antihősöket" jelenít meg.

Aktuális témákat, magánéleti konfliktusokat feldolgozó írásaiból hiányzik az irónia, ezek inkább csak "sztorik", az író által jellegzetesnek vélt esetek, novellalehetőségek, melyeket az író olykor művészi kidolgozás nélkül vázol fel. Történetei olykor véres kegyetlenkedésbe, alig-alig felfogható gyilkosságokba torkollnak (Hihetetlen történet), máskor érzelgősségbe fulladnak (Azok az álmok), vagy a semmitmondás, a közhelyesség szürkeségében olvadnak össze. A Nyílj meg ég! (1971) című novelláskötetét is a jobbító szándék, a valóság, az emberi nyomorúság, a társadalmi feszültségek feltárásának az igénye alakította. Szociográfikus pontosság, objektivitás és szubjektív indulat együttesen van jelen ezekben az írásokban. Az író az emberi sorsok drámaiságát ragadja meg, akár a történelembe (Kenéz Imre hányattatása és halála, Sanyó), akár a jelenbe helyezi történeteit (Hollandi mártás).

A Diagnózis (1976) című novelláskötetben is folytatja ezt a szenvedélyes valóságfeltárást. A társadalmi anomáliáknak az egyénre gyakorolt roncsoló, erkölcspusztító hatása érdekli: "diagnózisai" ezeket a rossz vágányra futott emberi sorsokat mérik fel, elsősorban a külső cselekményre, a drámai összeütközésekre, a tragikus, olykor szélsőségesen kuriózumszerű eseményekre helyezve a hangsúlyt. Megdöbbenteni és felháborítani akar, s ezáltal sarkallni a változtatásra – akárcsak korábban írt kisregényeivel.

1977-ben jelent meg Tüköráldozat címmel három drámát egybefoglaló kötete. A három dráma három történelmi kort idéz. A Fegyverletétel, a Kenéz Imre hányattatása és halála Magyarországon, 1848-ban című prózájának színpadi változata az 1848-as időkben játszódik. A Küszöbön állnak a hegyek 1919 eseményeit eleveníti fel mozgalmas jelenetekben. A Présház szűkebb térbe, kevesebb szereplőre komponált kamaradarab, a jelen küzdelmeiről, erkölcsi megpróbáltatásairól szól; a közösségi erkölcs szigorú mértékével ábrázolva az egyén küzdelmeit, vívódásait.