Thiery Árpád (1928)

Thiery Árpád hosszú ideig újságíró volt; előbb a Szabad Szónál, majd különböző Veszprém és Baranya megyei orgánumoknál működött. Itt, a mindennapos gyakorlatban rengeteg emberrel találkozott, sok témát volt alkalma feldolgoznia, s különös érzéke fejlődött ki a nem mindennapos históriák, az izgalmas események iránt. 1961-ben színművét (Bokáig érő víz) bemutatta a Pécsi Nemzeti Színház. Ezután jelent meg első kötete, az Isten veled, háború (1962), melyet ugyancsak áthat a különös, a nem mindennapi helyzet izgalma. Kiss Péter – és itt a névválasztás is jellemző, hiszen az író azt akarja érzékeltetni, hogy hőse nemcsak tetteivel, de már nevében is tipikus alak – megszökik hadtestétől a második világháborúból, s elindul haza a feleségéhez, akihez annyira vágyott a nehéz időben. Otthon azonban meg kell tudnia, hogy az asszony egy németnek lett a szeretője. Kiss Péter elkergeti. És ez természetes is lenne, ám feleségét mégsem érezzük mindenestől vétkesnek, hiszen mindig, minden ölelésben is csak a férjét szerette, s amikor köréje fonódott a kékszemű német karja, úgy érezte húnyt szemmel, hogy a férje öleli. Mindig az emberével volt, és vele maradt gondolatban, jóllehet a kandi falusiak úgy hitték, hogy megcsalja. A teste talán hűtlen volt, de a lelke tiszta és hűséges maradt. És ezért lesz Kiss Péter számára is végzetes tragédia, hogy az asszonyt egy akna megöli, s épp az ő karjában hal meg. Úgy érzi, élete elveszítette értelmét. Kedvetlenül lődörög, még azt sem fogja fel teljes mélységében, hogy a háború förgetege lassan elvonul a feje fölül, s lassacskán új világ körvonalai bontakoznak ki körülötte, melyben neki is meglenne a maga helye és szerepe. A kisregény befejezésében azonban az író finom gesztussal mégis éreztetni tudja, hogy a reménytelenségnél erősebb a remény, mely ebben a megkínzott emberben is kialakítja majd a cselekvés kényszerét.

Az Isten veled, háború nem kiforrott alkotás, a sok hasonló témájú magyar regény mellett nem hoz igazán újat és megrendítőt. Mégis figyelni kellett írójának helyzetteremtő erejére, arra a képességére, mily magától értetődő természetességgel kezeli a párbeszédeket mint a cselekmény mozgatóit. Már ebben a művében is utalt arra egy-két jelzés, hogy Thiery Árpád különös affinitással figyeli a mindennapokat. Ennek a szenvedélyes szemlélődésnek és kutatásnak lett dokumentuma a Bábel volt Véménd! (könyv alakban 1971-ben jelent meg, előbb a Jelenkor közölte folytatásokban), mely a megújuló magyar szociográfiának is egyik rangos dokumentuma volt. Az író visszaszáll a kis közösség történelmi múltjába, amely részben magyarázza jelenét is, hiszen Véménden, mely a törökdúlás idején szinte {1135.} megsemmisült, előbb német telepesek, majd a visszaszivárgó magyar lakosok, azután idetelepített székelyek és isaszegiek keveredtek, megőrizve nemzeti hovatartozásukat, gyűlölködve, acsargó rosszindulattal tekintve egymásra. 1947-ben a németek egy kis batyuval a hátukon elhagyták otthonukat, kitelepítették őket, s ez a tény, ha lehet, még fokozta a széthúzást és torzsalkodást. 1951-ben jegyezték fel az első nemzetiségi vegyes házasságot, s ettől kezdve mintha olvadni kezdett volna a gyűlölet jege. 1960-ban alakult meg a helyi termelőszövetkezet, s az elnökválasztás előtt még egyszer fellángoltak a nacionalista érzések. Aztán nagy szótöbbséggel Rott Antalt választották meg elnöknek. Véménd, mely azelőtt tipikus példája volt a nemzetiségi és soviniszta ellentétek miatt megosztott, fejlődni szinte képtelen kisközösségeknek, új útra tért. A megbékélést, a kiegyezést, a gyűlölet és harag elmúlását a közös munka hozta meg. Ezekben az években – részben a Magyarország felfedezése sorozat jóvoltából – új lendülettel kezdte számba venni a szocialista Magyarország jellemzőit a szociográfia. Thiery Árpád műve, noha jellemzően szociográfiai témát dolgoz fel, mégsem tartozik mindenestől ebbe a vonulatba, hiszen a szociográfus, a tényeket latra tévő tudós álarca mögül minduntalan kivillan a szépíróé is, aki egy-egy jellemző szóval, drámaivá élesített jelenettel érzékelteti, hogy számára a hagyományos műfaj nem egyszerűen a valóság felfedezését jelenti, hanem egy sajátos írói kísérlet lehetőségét is.

Részben a szociográfiai megfigyeléseknek köszönhető, hogy a Szépirodalmi Könyvkiadónak a felszabadulás huszadik évfordulójára kiírt pályázatán díjnyertes regénye, az Évszakok (1970) elsősorban éppen gazdag életanyagával keltett elismerést. A keretes szerkezetben játszódó cselekmény során öt évszakba ágyazva visszaálmodja a múltat, ami ezúttal nem más, mint a saját küzdelmes sorsa. Előbb a Don-kanyarban látjuk, majd a felszabadult országban, ahol bányászként dolgozik, aztán pártmunkás lesz. Részt vesz az agitációkban, szemrebbenés nélkül vállalja a népszerűtlen, nehéz feladatokat, s közben a magánélete – noha az író ennek is fontos motiváló szerepet szán – meglehetősen elsikkad. Csak néha jelenik meg az életében a szerelem, amely idilli oldódást ad. Míg azonban Flóra jórészt cselekvésre képtelen, Magda mellett már egészen boldog is lehetne, hiszen ő maga is érlelődött, változott az idők során, "tudta, hogy mit akar, és tudta, hogy mi a fontos. Tudta, hogy minden nap nehéz, mintha örökös újrakezdés volna ..." Ám éppen ekkor vágja el sorsa fonalát a személyi kultusz egy törvénytelen gesztusa: azzal vádolják, hogy Jugoszláviában járt és kémkedett. Internálják, és Máté úgy érzi, megroppant benne valami. Szótlanul jár-kel társai között, s szinte bénult lélekkel tűri a mindennapok egymásutánjában megújuló szenvedéseket. Aztán elkövetkezik végre a pillanat, amikor a hirtelen összehívott hadbíróság gyorsan újratárgyalja ügyét, s egyszerre ismét mindent újrakezdhet. De teljesen újra kell kezdenie. Mert Magda, aki gyerekét nevelve hűségesen várt rá, elköltözik, volt barátai elhagyták, neki magának kell, félig még bénult lélekkel, de igaza rendíthetetlen tudatában, megharcolnia boldogságáért. Az író épp a kisregény keretével, a megismételt bevezetéssel jelzi, hogy ez végül sikerült. Mert Máté mégsem maradt magára, ott erezhette tettei és döntései mögött azt az erőt, amely nemcsak az ő, de az egész ország sorsát is más irányba kormányozza.

{1136.} Az Isten veled, háború és az Évszakok elsősorban a hétköznapi életben rejlő rendkívülit mutatták be eleven, színes előadásban, többszörös csattanók, tetőpontok közbeiktatásával. Thiery Árpád e művei egy jórészt ösztönösen ráhibázó írót sejtettek, akire erősen hatott az akkoriban megismert és széles körben népszerű Hemingway írásművészete, hiányzott azonban belőle az igazi egyénítés képessége, s így bármily érdekes és vonzó történeteket dolgozott fel is, végül is megragadt a konvencióknál. Már az Évszakokban érezni lehetett, hogy válaszút elé került, s továbbfejlődésének kulcsa abban rejlett, sikerül-e nyersanyagából általános érdekű, jellemző művészi alkotást gyúrnia, melynek mozgatója nem a könnyedség és a párbeszédek rutinos egymásra vágása, hanem szereplőinek egyénítése, s tetteikben a kor általános kérdéseinek érzékeltetése.

Következő művei azt mutatták, hogy ez az írói váltás, ha nem is nehézségek nélkül, sikerült. Regényei: a Gladiátorok kora (1971), a Hosszú szökés (1974) és a Szerelmes korallok (1975), s elbeszéléseinek kötete (Művelt oroszlánok, 1972) lényegesen bonyolultabb világot ábrázolnak, melyben hősei nemcsak állásfoglalásra kényszerülnek, hanem jellemük is folyvást alakul, fejlődik, s mögöttük újra meg újra felsejlenek a század jelentékeny eseményei. Művészi vonatkozásban talán a Gladiátorok kora volt a legérdekesebb, melyben a Tanácsköztársaság végkifejletét ábrázolta. Főhőse, Wolf Antal, a szemünk láttára lesz öntudatos munkásemberből a forradalom céljait és eszményeit mélyen átérző, gondolkodó személyiség, aki habozás nélkül vállalja a nehézségeket, s eredménnyel teljesíti kisebb-nagyobb megbízatásait. Mellette hozzá hasonló, egyszerű bányászok sorakoznak, akikből hiányzik talán az ő tettereje, de valamennyiükben megvan a forradalmi elszántság és az önfeláldozás képessége. Mind tiszta, emelkedett szellemű lények, akik, ha pillanatnyilag vereséget szenvedtek is, eszményeiket érintetlenül viszik tovább az ismeretlen jövőbe. A regény eseménysorát szervesen egészíti ki Milka és Wolf Antal fellobbanó szerelme. Az író látható gonddal igyekezett olyan egyensúlyt teremteni regényében, mely a pozitív és negatív hősök különböző törekvésein alapszik, utóbbiak azonban halványak, megjelenítésükben érezni a sztereotípia mozgató rugóit.

A Művelt oroszlánok elbeszélései is azt bizonyítják, hogy Thiery Árpád igyekezett a korábbinál hűségesebben követni a hétköznapi történéseket. Novelláiban megnőtt a véletlen szerepe: ahogy a mindennapokban sem oldódnak meg az események, írásai is nyitottak maradnak, bennük többféle kifejlet lehetőségét hagyja meg. A kötet első ciklusában érdeklődésének központjában az emberi tudat fejlődésének, illetve visszamaradásának jelei állnak, hősei esendő, olykor világukat tudatosan behatároló lények, akik nem tudnak, nem is akarnak kiszakadni hagyományaikból. A második ciklus különböző történeteit Frank alakja fogja össze. Látszólag cél és értelem nélkül hányódik a különféle események peremén valójában azonban azok közé az emberek közé tartozik, akik éberen figyelnek maguk körül, s készségesen fogadnak be minden pozitív ösztönzést. Ezeknek az elbeszéléseknek a jó értelemben vett kaland az igazi eleme, a hely, az idő és a jellemek egymásba fonódva sodródnak a változatosan ábrázolt események kavargásában. Frank mindenestől különbözik azoktól a "művelt oroszlánok"-tól, {1137.} akiknek egyetlen vágya, hogy jól éljenek, s fölöslegesnek éreznek minden célt, minden emberi tettet. Éppen ebben a különbözőségben érezzük át ennek az izgalmasan egyénített – bár irodalmunkban nem előzmények nélkül való – alaknak mélyebb jelentését, jövőre utaló vonásainak példaszerű voltát.

Hogy milyen mélyen foglalkoztatták Thiery Árpádot az egyszerű, alkotó hétköznapok, jól példázzák a gazdag tényanyagot és írói találékonyságot szerencsésen ötvöző riportjai is, melyek A rend (1961) címmel jelentek meg kötetbe gyűjtve. Jó érzékkel választja ki megszólaltatott alakjait – akiknek élete, akárcsak hőseié, érdekes, változatos –, találó helyzetekben beszélteti őket.