Jávor Ottó (1925)

Jávor Ottó első elbeszélései az ötvenes évek vége felé jelentek meg, keserű világszemléletéről, pesszimista lelkiállapotról adtak hírt. Jávor Ottó minden idegszálával, erejével a rossz ellen harcol, azt mutatja föl különböző alakváltozatokban, de közben írói szemlélete megkeményedik. Homályosuló világába csak ritkán világít be a megértés napfénye. A Rossz káderek (1963) elbeszélései, majd a {1133.} Vonuljatok ki, chansonok nagyobb igényű története (1965) talán ezért is nem érhette el célját. Túl sok bennük a kimondott vagy az elhangzott keserűség. "A fájdalom olykor annyira elszorítja a torkot, hogy a feltoluló hangnak is megváltozik hiteles, eredeti akusztikája."

Pedig különös érzékkel veszi észre azokat a helyzeteket, amelyekben nem érvényesek az emberiség kötelező normái, s újra meg újra belevág az epikáját mozgató egyik legfontosabb kérdés: a boldogság és boldogtalanság analízisébe. Leheletnyi apróságból, egyetlen találó megfigyelésből kerek csattanós történetet formál. Ezért is teljesebbek és hitelesebbek elbeszélései, míg regényeiben (így az 1969-ben megjelent Az ember és a városban is) olykor elragadja, felesleges túlírásokra, túlmagyarázásokra készteti keserű indulata.

Legjellemzőbb, önmagáról, világszemléletéről és alkotásmódjáról legtöbbet eláruló első kötete a Talajvíz (1968), melybe elbeszéléseit gyűjtötte. A nyitány, az Árvák című novella, igazi telitalálat. Herrari, az artista vidékre menekül kisfiával a háború elől. Ám hiába, tábori csendőrök igazoltatják egy vidéki vendéglőben. Azzal védekezik, hogy a fiát viszi vidékre, ő maga pedig artista. Be kell mutatnia egyik legnehezebb mutatványát. Végül mégis elviszik, hiszen felháborító, hogy ilyen erős ember a front mögött húzza meg magát. A fegyencesek kocsira tuszkolják, a fia pedig ott marad a vendéglő előtt. "A szél megduzzasztotta nagykockás bohócnadrágját, fölemelte és hátához csapkodta a sál végét. Olyan volt, mint egy szép porcelán figura, melyet csillogó vitrinbe kell állítani, de olyan is, mint egy törpe bölcs, aki már belenyugodott, hogy mindig hallani fogja az ágyúdörgést, és egész életében nézi az üres országutat."

A Talajvíz hősei majdnem kivétel nélkül ott állnak az országút szélén, és a messzeségbe révednek. Fülükben ott dübörög még most is a rettegés orgonaszava, s ez elől nem tudnak menekülni. Predesztinálva vannak a szenvedésre és a magányra. S ez az eleve elrendelt írói szemléletmód sokszor nem engedi kibontakozni őket. A Kileng az iránytű című elbeszélésben, amely már-már egy kisregény vázlata, Jávor Ottó megírhatta volna a felszabadulás utáni értelmiség történetét, legalábbis annak egy részét. Hősei azonban túlságosan is magányukba záródtak ahhoz, hogy egyetemes, sokakat érdeklő kérdésekről tudnának szólni. Sorsvonaluk nem keresztezi egymást, némán élnek egymás mellett, magukba gyűrik mondanivalójukat, s még a tragédia percében sem ocsúdnak.

Jávor Ottó erőssége alakteremtő képessége, az a formáló erő, mely képessé teszi, hogy egy-két szóval hiteles típust teremtsen, vagy éppen egyedi figurát alkosson nyersanyagából. Kitűnően mozgatja ezeket az alakokat, s egy-két találó vonással atmoszférát, jellemző környezetet teremt köréjük. Némelyik írásában (Viribus unitis) talán a kelleténél nagyobb jelentőséget tulajdonít a környezetnek, máskor pedig mintha túlságosan is a lelki összetevőkre fordítaná csak figyelmét (Talajvíz), és ez olykor azt eredményezi, hogy a novella egyensúlya megbillen, közege nyugtalan vibrálásba kezd, mint a hibás filmszalagon ábrázolt események. Pedig inkább minden túlságosan is ki van számítva a szalagon.

Néhány igazi drámai, súlyos elbeszélése (a már említetteken kívül elsősorban a Labda a tóban) jelzi, hogy Jávor Ottó tragikus alkat, aki érzékenyebben figyel a {1134.} negatív jelenségekre, és szívesebben ábrázolja az esett, szomorú sorsú embereket, hogy így neveljen az igazság és a becsületesség fontos voltára.

A csíkvári kerengőről (1972) című novelláskötetben az író különböző típusú írásokat, novellákat, karcolatokat gyűjtött egybe. A címadó, egyetlen helyszín köré felépített, századokon átívelő mozaikszerű novellafüzér a történelmi folytonosságot, a nemzeti lét messzirenyúló gyökereit érzékelteti, lírai szépségű meditációiban. Az egyén múltját, a gyermek- és ifjúkort szubjektív visszaemlékezések elevenítik fel. Az író beleérző részvéttel ábrázolja a kisemberek, a társadalom peremén élők világát is: hol balladás tömörségű, hol impresszionisztikus ecsetvonásokkal megrajzolt élet- és zsánerképekben.