{139.} Regények

A Napló és a Verses könyv írása közben Márai két regényen is dolgozott: a Sértődötteken és A nővér című regényen. A Sértődöttek egy regényciklus harmadik darabja. Ez a trilógia – melynek egyes részei igen lazán kapcsolódnak egymáshoz – szintén a polgárról, a Márai típusú szemlélődő és várakozó értelmiségiről szól; helyszínei és figurái az Egy polgár vallomásaiból már ismerősek. Önéletrajzisága azonban csak az első két részben, a Zendülőkben és a Féltékenyekben igazán szembeszökő és evidens. A Zendülők (1930) a kamaszkori lázadás, a társadalomból való kivonulás könyve, a Féltékenyek a polgári eszmények nosztalgikus felmagasztalásáé. S kifejezi az évezredes európai kultúra folytonosságának megtörése miatti megrendülést is, amelyet a regénybeli Város is megtestesít hatalmas, gótikus dómjával, patríciusházaival s a tiszteletet parancsoló Városházával.

A Sértődöttek ennek az európai kultúrának és szokásrendszernek az összezúzását, megsemmisítését érzékelteti; a német fasizmus természetét, mely összeférhetetlen e kultúra hagyományaival. A trilógia e darabjában függetlenedik leginkább a személyes élményektől, s közeledik a társadalom teljességigény vezérelte ábrázolásához.

A Sértődöttek polgár hősét, Garren Pétert Párizsban legyinti meg a fasizmus és a háború előszele: Hitler hangja, amint türelmetlen üzeneteit küldi a világnak rádión keresztül. Majd, miután megismerkedik a német szentimentalizmus és ridegség sajátos, riasztó vegyülékével egy Párizsban élő német családban, a pártfogó megbízásából elindul Németországba, hogy megbizonyosodjon róla: valójában mi is készülődik. A tapasztalatok eredményeképpen küldi az iparmágnásnak a tájékoztató táviratot: "Műveltség meghalt stop. Nihil él."

Garren Péter regénybeli magatartásában, a passzív szemlélődésben, a dolgok és jelenségek puszta regisztrálásában tulajdonképpen hitelesen tükröződik a harmincas évek európai polgárságának a fasizmussal szemben kialakított álláspontja. Lukács Györgynek, aki a Sértődöttekről megjelenése után kritikát írt, nyilvánvalóan igaza volt abban, hogy Garren Péter individuális, szubjektív módon éli meg és értékeli a fasizmus és a háború közeledtének előjeleit. A polgárság nagy többségére azonban éppen ez az attitüd volt jellemző, s Garren-Márai nemcsak saját biztonságáért, nyugalmáért, kellemes közérzetéért, apró örömeiért aggódott, hanem az európai civilizáció jövőjéért is.

A cselekménynek, "storynak" alig van szerepe a regényben, mely voltaképpen esszéisztikus monológok füzére. Szerkezete sem epikus szerkezet; sokkal inkább drámai, jelenetező: a kis és nagyjelenetek ritmikusan váltják egymást. Vagy nevezhetjük ezt az építkezést "operainak" is, amint azt a Vendégjáték Bolzanóban (1940) című regényével kapcsolatban írta Komor András. Garren Péter e jelenetek során jut el fokozatosan a gyanútlanság állapotából a valóság felismeréséig és a regényt lezáró távirat konklúziójáig.

A Sértődöttek nem történelmi regény – de nem is lélektani, noha a fasizmus jelenségeit az író pszichológiai szempontból magyarázza, a németség lelki alkatából eredezteti. Ha ez a megközelítés nem tekinthető is történetileg hitelesnek, magának {140.} a jelenségnek a leírása már igen. S bár a Sértődöttekre is jellemző – részben – az, amiben Örley István a Féltékenyeket elmarasztalta: hogy az író légüres térben mozog, hogy figurái valóságon felüli, valóságon kívüli lények – a mű (a Sértődöttek) második, Németországban játszódó része (Jelvény és jelentés) már konkrét időben és térben érzékeltet egy nagyon is valóságos közérzetet, közhangulatot: a félelem, az agresszióba torkolló bizonytalanság állapotát.

A legújszerűbb és leghitelesebb ebben a műben a különféle tudatállapotok, az alig megfogható fizikai-fiziológiai-pszichológiai érzetek, impressziók s a tárgyi-környezeti atmoszféra leírása. Márai a legnehezebbre vállalkozik: a megfogalmazhatatlan megfogalmazására, az alig kifejezhető pontos szavakkal való rögzítésre. "Túlzott és erőltetetten nyugtalan volt, ami most kezdődött az ablak előtt. Még nem volt neve, de már érezni lehetett, hogy név nélkül is hatalmas, mint a tenger vagy a tömeg." – gondolja a vonatban a Németország felé utazó Garren Péter. A Jelvény és jelentés (1948) ennek a valaminek "ad nevet", ezt próbálja meghatározni és megfogalmazni. Márai mindig, minden művében ezt a valamit keresi: az élet nehezen tudatosítható, racionálisan nem értékelhető mozzanatait; mindazt, ami az ember társadalmi léte, egyénisége, érzékelhető és megfogalmazható fizikai-szellemi valója mögött helyezkedik el.

Leírásaiban igen fontos szerepet játszanak az emberi viselkedés különleges tényezői: a hang- és a gesztusrendszer. Ezek a külső jelek mintegy elvezetnek a belső tartalomhoz: valóban jelként – gyakran szimbolikusan általános jelként – funkcionálnak. A Sértődöttekben például egyetlen mozdulatsorral jellemzi a spanyol forradalmár "másságát", idegenségét az előkelő társaságban: a férfi rákönyököl a híres író székének támlájára, s az elhúzódik a számára elfogadhatatlanul bizalmas testközelségből.

Írói törekvései – különösen regényeiben – sajátságos önellentmondáson keresztül valósulnak meg, vagy fulladnak olykor kudarcba. Az anyag, illetve az írás tárgya – az ember – megfejthetetlen titok a szemében: az emberi lélek (még a sajátunk is) végső soron megismerhetetlen és megközelíthetetlen, tehát irracionális. És éppen ezt a titkot próbálja az írás racionalizmusával megközelíthetővé és megismerhetővé tenni. Jól érzékelteti ezt a kettősséget a Verses könyv két idézete: "Adj pontosabb hangzást az ékezetnek / Ne mondj se titkosat, sem bűvöset, / Csak azt a szót mondd ..." (Egy) és másutt pedig: "Szavak nélkül mondd el a mondhatatlant" (Tizenkettő).

Mivel egyetlen szóval (vagy szavak nélkül) lehetetlen elmondani, azaz megnevezni mindazt, amit méltónak talál az elmondásra, az író sok-sok szóval próbálja körülírni az "elmondhatatlant". Innen gyakori bőbeszédűsége, innen az esszéregények – olykor valóságos, olykor csak látszólagos – üres "szómágiája". Ha létező, emberileg-társadalmilag érvényes "titkot", rejtvényt akar felderíteni, megfogalmazni, akkor a legkörmönfontabb és legbőbeszédűbb körülírás is létjogosult. Maga a "titok" – legjobb műveiben – (a trilógia mindhárom darabjában) valódi feszültségteremtő erő, melynek epikai, szerkezetalakító funkciója van.

A nővér (1946) című regényében is szerepet kap a Titok, ami itt betegségként jelenik meg. Az író a betegséget lelki, megmagyarázhatatlan, tudományosan nem {141.} megközelíthető okokkal magyarázza. Míg azonban a Féltékenyekben az apa betegsége az egész város pusztulásának szimbólumaként jelenik meg, s így esztétikailag hitelessé válik – A nővérben a betegség lelki tényezőkre való visszavezetése nem eléggé motivált, lélektanilag zavaros és elnagyolt.

A zongoraművész titokzatos betegsége – melyet egyébként soha nem neveznek meg az orvosok, csak körülírják – a test önkéntelen védekezése "valami rossz" ellen; ez a "rossz" ez esetben egy frigid nő bizonytalan, önző szerelme. A tudomány tehetetetlen vele szemben; a "tudós-orvos" és a magát "sámánnak" nevező egyaránt csak a sötétben tapogatózik. "Gyógyítani csak Isten tud" – s maga a beteg, ha meg akar gyógyulni.

Az író jól ismeri és ábrázolja a betegség lélektanát, a beteg és a beteget körülvevők reakcióit, a betegséghez kapcsolódó viselkedésformákat. A kórházi szoba atmoszférája, a két orvos és főként a négy nővér figurája életszerű és hiteles. Az itt játszódó jelenetek pantomimszerűen megkomponáltak, ahogy azt Szentkuthy Miklós találó kritikájában megállapította. A főszereplő nem a hang, hanem a mozgás: azok az állandóan visszatérő ritmikus mozdulatok, melyekkel a nővérek áldoznak a betegség oltárán. A négy nővér apáca létének uniformizáltsága mögül lassanként előtűnnek az egyéni vonások, az egyedi lét eltéveszthetetlen jegyei. Az egyiket a halál közelsége emeli ki az arctalanság állapotából, a másikat pedig a betege iránt érzett (lélektanilag szintén kevéssé motivált), hirtelen fellángoló szerelem, mely arra indítja, hogy halálos dózis morfiumot fecskendezzen a már távozni készülő páciensbe. Végül a harmadik és a negyedik: a földi, a profán szépséget és a lelki tisztaságot együtt megtestesítő apáca s a szakszerűséget és földi józanságot képviselő társnője búcsúzik csak a majdnem gyógyultan távozó művésztől, aki még nem tudja, hogy többé nem zongorázhat – egyik ujja örökre béna marad.

A nővér nem tartozik legjobb művei közé; nemcsak pszichológiai megoldatlanságai, hanem szerkezeti aránytalanságai miatt sem. Irracionalizmusa itt álmélységek felett lebeg, s a hosszú, esszéisztikus filozófiai betét ballasztként nehezedik a műre.