Karcolatok, esszék, utazás

Egy-egy tárgy, fogalom, állapot, élethelyzet körülírásai sorakoznak a Medvetánc (1947) című kötetben is. Az író néhol – ha túl általános, tág tárgyat próbál megfogni – megreked a tetszetősen előadott közhelyeknél; de hogyan is lehetne néhány sorban meghatározni, hogy mi az "igazság" vagy a "szerelem"? Marad a téma ironikusan könnyed, felületes megközelítése: "a szerelem sérülés, mely nyolc napon túl gyógyul". Máskor a téma jelentéktelensége a közhelyszerűség forrása (Pápaszem, Köröm), bár itt is meg kell hajolnunk az író asszociatív képessége, játékos fantáziája, fanyar iróniája előtt.

A személyek és egyes tárgyak karakterrajzában – melyek a legjobban sikerült írások – Kosztolányi nyomdokain halad; a Vénség monológját például akár az {142.} Alakok szerzője (akit Márai igen nagyra tartott, s az Ihlet és nemzedék egyik kritikájában méltatott) is írhatta volna.

Az Ihlet és nemzedék (1946) című könyv Márainak a háborús évek alatt irt esszéit, kritikáit gyűjti egybe. A művek és alkotók egy része a Naplóból ismerős; ami ott a friss élmény közvetlen benyomását rögzíti, itt impresszionista jellegű kritikaként olvasható. Ízlése határozott, de mindenfajta értéket befogadó. Ezekben az írásokban is meghatározó a jelen és múlt, a háború és béke kettős fénytörése. A felidézett művek s a művek világa a tovatűnt múlt álomvilágához tartoznak – s szinte irreálisnak tűnnek a zűrzavaros jelenben.

"Utazni, még egyszer? Ha igen, mindenekelőtt Európát akarom látni. Akármilyen foghíjas, láztól cserepes, nyomorék lesz is" – írja a háború alatt a Naplóban.

S Európa, a jól ismert városok ismét megmutatják háború utáni arcukat; az Európa elrablása (1947) az író friss élményeiről ad tudósítást. A korabeli kritikus "fárasztó olvasmány"-nak érzi a kis könyvecskét, az író "terméketlen pesszimizmus"-át lehangolónak találja. Évtizedek múltán nyilván más szemmel olvassuk: az akkori friss tudósítás történelemmé, kordokumentummá vált, akárcsak a Napló. Ezek az útirajzok is a naplójegyzetek szeszélyes, szubjektív esetlegességével íródtak; a külső benyomások megfogalmazását az író reflexiói, saját személyével kapcsolatos közlései egészítik ki.

Akárcsak korábbi útleírásaiban, itt is remekel az egyes népek, nemzetek lelkivilágának, gondolkodásmódjának, viselkedés- és gesztusrendszerének leírásában. A svájciak jól-rosszul leplezett lelkiismeret-furdalása a háborút megszenvedett népekkel szemben; az olaszok hangos, vidám nyomorúsága; a francia polgár óvatos-gyanakvó berendezkedése a békére – megannyi társadalomlélektani telitalálat.

A könyv hangneme valóban kiábrándult, rezignált. Márai nem azt a Nyugatot látta viszont, amit elhagyott. "Elrabolták, igazán? Kik és mit? A házak ha sérülten is, ha lyukasan is, a helyükön maradtak ... Hát akkor mi az, amit elraboltak? Mindenekelőtt a hivatástudatot; azt a tudatos vagy ösztönös zsiger-meggyőződést, hitbuzgalmi lelkiállapotot, hogy Európának, tehát e földrész lakóinak valamilyen küldetésféle megbízatásuk és szerepük van a világban, s ezt a megbízatást az európai sorstól kapták örökségbe." Ami a kultúrát illeti: a valóságosnál talán szürkébbnek és jelentéktelenebbnek látja; alig vesz tudomást a kibontakozóban lévő egzisztencializmusról (Illyés Gyula párizsi útirajza ugyanebben az időben foglalkozik vele), a francia irodalmi életben inkább csak a tovább élő múlt érdekli.

De talán ennél érdekesebbek és fontosabbak számunkra a magyarsággal, a magyar nyelvvel kapcsolatos gondolatai – melyeket a külfölddel való szakadatlan összehasonlítás, szembesülés fogalmaztat meg vele. Ugyanazzal a kínzó, kegyetlenül fájó problémával viaskodik, mint számos kortársa – köztük Illyés és Németh László –: a magyar irodalom bezártságának, visszhangtalanságának kérdésével. "Magyar irodalom volt és van, különb, értékesebb és elevenebb, mint bárhol az irodalom a mai Európában; s nem tud, nem is tudhat semmit felőle a világ ..." – írja büszkén. S rezignált, beletörődő hangja, amikor abban reménykedik, hogy "egy napon talán kiássák a magyar irodalmat is a nyugatiak; úgy, mint Úr {143.} városát ..." Tisztában van vele, hogy a magyarság és vele a nyelv visszavonhatatlanul kompromittálódott – "ez a nyelv, amelyen Arany írt és Szálasi beszélt" –, hogy amikor ő Babitsról és Kosztolányiról beszélne, Endre Lászlót és Szálasit vágják a fejéhez. Mégis, az egyetlen reális esélyt a becsület és önbecsülés visszaszerzésére a művészet, az irodalom, a műveltség és a nevelés erejében látja. De nem abszolutizálja a bűntudatot: józan, reális és tárgyilagos az elmúlt bűnök megítélésében.

A felszabadulást követő pár év pályájának fontos szakasza: a megújulás, a továbblépés évei. Az író ki tudott mozdulni a negyvenes évek holtpontjáról, ismét bebizonyította, hogy helye van a magyar irodalom élvonalában. A Sértődöttek, a Napló, a Verses könyv nemcsak esztétikai értéküknél fogva, de az általuk kifejezett humanista, antifasiszta gondolat, s az őket létrehívó magatartás: az európai civilizáció, s ezzel együtt a magyarság sorsáért mélyen aggódó entellektüel magatartása okán is a magyar irodalom maradandó értékei közé tartoznak.