AZ IRODALMI ÉLET

A két világháború közötti írói mozgalmak és csoportosulások, a Szenteleky kezdeményezésére megindult magyar könyvkiadás, a lapalapító törekvések, a becsei és törökkanizsai Helikon-ünnepségek és az antológiakiadások noha nem teremtettek erős sodrású irodalmi életet, mégis biztosították a jugoszláviai magyar irodalmi kultúra és a szépírói tevékenység folyamatosságát. A folyóiratoknak és napilapoknak (Kalangya, Híd, Napló) sikerült maguk köré gyűjteniük az irodalom művelőit, a publicistákat és az értelmiségi fiatalok jó részét, az akkori vajdasági magyar irodalom letéteményeseit. Egységesen kibontakozó irodalmi életről, az erdélyihez hasonló vállalkozásokról és sikerekről azonban nem beszélhetünk: a vajdasági magyar irodalom kulturális szintjét tekintve társadalmilag, művészileg, sőt feladatainak és hatóirányainak értelmezésében is megosztott szellemű irodalom maradt. Az utolsó "békeévek" e megosztottságában azonban már nem csupán esztétikai, hanem világnézeti, társadalmi és politikai elemek is szerepet játszanak: ezek osztják politikai táborokra a Zágrábban és a Belgrádban tanuló magyar értelmiségi ifjúságot, ezek mélyítik el a szakadékot a polgári és a munkássajtó között, s ezek révén válik mind tapinthatóbbá az ellentét a sajtóorgánumok eszmei tájékozódásában is. E polarizáltság már korábban is megvolt: a polgári és nagypolgári magyarság szellemi igényeit, irodalmi és esztétikai ízlését a még a századfordulón alapított s a maga kissé felszínesen értelmezett liberalizmusával az új állami keretbe is könnyen belesimuló Napló elégítette ki, amelynek íróit a második világháborút megelőző években jórészt egyféle bátortalan, vértelen humanizmus és finnyás meghátrálás jellemezte a mind súlyosabbá váló valóság, a szociális, nemzetiségi és politikai problémák elől. Az erőre kapó munkássajtó s a "helyzettudósító" irodalom művelői, a "helyi szín" esztétikáját sajátos, proletár módon értelmező "proletkultos" irodalmi ellenzék éppen e miatt a lagymatag és apolitikus magatartás miatt fogja perbe a Napló-kör íróit, nem kímélve azokat sem, akik a legmesszebbmenően vonják le a polgári szemlélet következményeit az irodalomban és a politikában egyaránt. Ezek a világnézeti-ideológiai ellentétek a harmincas évek végén már teljesen megosztják az egyébként is erőtlen jugoszláviai {66.} magyar irodalmat s a szorosabb értelemben vett szépirodalmi orgánumokat is (Híd, Kalangya).

A háború utáni évek társadalmi, politikai és szellemi fejlődése természetesen a Híd által képviselt radikális irányzatnak kedvezett. A polgári írók egy része – időlegesen – félreállt, de mások, az értékben és számban is jelentősebb rész, minden nehézség vagy fenntartás nélkül folytatták munkájukat az újjászülető magyar irodalomban. A felszabadulást követő fél évtized központilag irányított vezetési gyakorlata megteremtette az irodalom látszólagos egységét is; a szocializmus eszméit elfogadó és hirdető, de kevés művészi eredményt felmutató s a napi feladatoktól ihletett új jugoszláviai magyar irodalom korszaka ez, amelyben az ismert régi nevek mellett új (nem mindig fiatal) írók is feltűnnek, olyanok, akikben a háborús élmények és szenvedések szólaltatják meg a szépírót (Markovics János, Lukács Gyula, Gottesman-Gajdos Tibor, Brindza Károly).

Nem kis mértékben járult hozzá az új viszonyok kialakításához az irodalmi élet újszerű alapon való megszervezése is: a Vajdasági Magyar Kultúrszövetség évenként megismételt novella-, vers-, riport-, regény-, drámapályázatain szinte tömeges az új tollforgatók jelentkezése, de valóban tartós értéket az irodalmi élet e demokratikusan elképzelt fellendítési kísérlete nem tudott felmutatni. Az esztétikai szférába is behatoló adminisztratív irányítás korszaka ez, amelyben az "irodalmi dolgozók" nevelését és fejlesztését éppúgy tervek szabályozzák, mint pl. a nyersanyaggazdálkodást vagy a politikai nevelőmunkát. Egy, a jugoszláviai magyar irodalom helyzetéről tartott igényes beszámoló például így képzeli el az "írókáder" nevelését: "A kitűzött célok elérését megkönnyítené íróink találkozásának rendszeresítése. Természetesen mindig kitűzött céllal. Például segítségnyújtás céljából üdvös lenne megállapítani, mit olvasnak íróink és tanácsokkal ellátni őket, mit olvassanak. Az írásművészet mesterségét bennük kifejleszteni ..." A szocialista hangú és igényű irodalom megteremtésére irányult az az intézkedés is, hogy a pályázatokon különösen a "kollektív szerzőségű" műveket részesítsék előnyben az individuális irodalmi alkotásokkal szemben, s ezenkívül az irodalmi pályázatok feltételeinek megszövegezése is megszabja, körülírja az alkotás közelebbi és távolabbi feladatait: "... célja – olvassuk az egyik ilyen pályázati felhívásban – a magyar betű útján a népi demokrácia fejlesztése, erősítése, a testvériség és egység szellemének kiépítése újjáépítésünk nagy korszakában. Minden írás: cikk, tanulmány, novella, vers vagy kritika ezt a célt szolgálja, s ezzel a vállalkozással közvetlenül vagy közvetve igyekszik új olvasótábort, új szellemi frontot teremteni magának dolgozóink beláthatatlan tömegeiből." Az írás, az irodalmi alkotás csak egy fajtája az emberi tevékenységnek, nem a képességek és adottságok dolga, nem minőségi, hanem mennyiségi fogalom: egy verspályázatról szóló jelentés "az írók {67.} tömeges jelentkezésében" látja a pályázat sikerét, "a kor termékenységének letagadhatatlan bizonysága"-ként.

Ennek az irodalomnak a felhajtóereje a fegyveres harcok még közeli emléke, a szocializmus akkor felvillantott távlatai, a régi világ kataklizmája, gyönyörködés a tömegek erejében s a töretlen hit abban, hogy az új rend egész emberközelbe hozza s rövidesen meg is teremti a megelégedett, boldog társadalmat. Érthető, hogy differenciáltabb belső élményeket, a lírai "én" feltárulását s ennek velejáróját, az egyénített kifejezést hiába is keressük ebben a fenntartás nélkül lelkes és lelkesítő literatúrában. Markovics János díjnyertes versének (A munka asszonya) záróképe illusztrálhatja talán legvilágosabban ennek az agitatív szándékú népfrontköltészetnek szokványteljesítményét: "S míg a ma nagy munkásnépe / lánggal festi fel az égre / hajnalát, / búzáról száll kenyérillat, / s bölcsődal mellett tervet ringat / az anyád!" A vers természetesen a "munkások, parasztok, tanoncok, diákok" nagy összefogásának eszméjét hirdeti, akiknek "szívükbe költözött a testvéri építés nagy tüze s a végtelenbe vágott utakon világít a jövő felé". A korabeli kritika színvonalára és állapotára is jellemző, ahogy a verset fogadja: "... legfeljebb azt kifogásolhatnánk, hogy a költő különválasztja a tanoncot a diáktól. Úgy érezzük, hogy a tanonc is tanul és a diák is – kár volna elválasztani őket egymástól." Ennek a tömegpoézisnek leggyakrabban használt szavai (és témái) a harc, terv, jövő, dal, betű, fény, tűz, alkotás, győzelem, láz, kacagás, építés, traktor, búza, piros, kenyér, holnap, gyár, láng, iskola, vasút: egy politikai célszerűség parancsolta objektív és didaktikus költészet kelléktára ez, amelyben csak a szórend és a nyelvtani viszonyítások voltak egyéniek, s csak a rímek ügyes vagy kevésbé ügyes kezelése tett különbséget a dilettánsok és avatottak között. A műgond, az egyéni arculat kialakítása, a nyelvi és formai képzettség csak műhelykérdés, az olyan költészet pedig, amely erre is tekint, csak "széplelkeknek való füves kertecske". "A formát – ha hivatott – majd csak kitermi magának, mint a kagyló a gyöngyszemet, s arra valók a nagymesterek írásai is, hogy tanítsanak, – sokkal fontosabb itt ezen a ponton és ezen a helyen [...] az írói szerep és feladat megjelölése ..." – vallja programbeszédében egy korabeli író.

A tollforgató társadalmi súlya a vajdasági magyar irodalom e pillanatában rendkívül megnövekedett; úgy látszott, hogy Petőfi kora tért vissza (sokan tudatosan is utánozzák ezt a költői magatartást), amelyben a költő a nép legfontosabb vezetője, prófétája, betlehemi csillaga: "Mi tudjuk, hogy népünk új írókat küld majd csatasorba, és azt is tudjuk, hogy új iskoláink és nem utolsósorban új tanítóink és tanáraink nevelnek majd új írókat" – mondja egy írókongresszusi beszámoló, az "új költők" fellépésétől várva a feldúlt ország talpraállítását és szellemi regenerációját.

{68.} Az irodalomnak ez a szemlélete és az író szerepének ilyen kijelölése adja magyarázatát annak is, hogy ebben a korszakban könyv alakban rendkívül kevés szépirodalmi mű jelenik meg: az író harcol, agitál, társadalmi feladatoknak tesz eleget, novelláit és verseit a napilapoknak írja, napi fogyasztásra, s nem ér rá a jövőnek "termelni", könyvet írni. Az 1945–1949 közötti években csak tíz magyar szépirodalmi mű jelenik meg, 1947-ben az első. A könyvkiadás mégis gyorsan fejlődik: a jelzett időszakban 157 magyar nyelvű könyv hagyta el a sajtót, nagyobbára szakszervezeti, politikai, tudományos, gazdasági, történelmi és más rokon témáról. A hazai magyar szépirodalom 1947-ben – mintegy szimbolikusan – egy antológiával lép az olvasó elé az irodalom népfrontegységét hirdetve. A Téglák, barázdák című kötet írói között ott találjuk az egykori Kalangya táborából Szirmai Károlyt, Herceg Jánost, Majtényi Mihályt, Dudás Kálmánt, Csépe Imrét. A Híd írói közül Gál László, Laták István, Lőrinc Péter, Thurzó Lajos szerepel benne, Markovics János, Pap József, Zákány Antal, Galamb János, Sebestyén Mátyás, Kopeczky László, Dévavári Zoltán pedig a háború után feltűnt írókat képviselik. Regénytöredékből, versekből, novellákból és drámarészletekből áll össze az antológia, amelyből – mint az egykorú kritika is megállapította – kiérződik "a népuralom, terv, szocializmus ... Tiszta, átlátszó, egyenes, határozott írások. Egycélúak. Akármilyen köntösben is, egy cél van alatta s ki régen megtalált hangon, ki hangját csak most keresőn egyet mond, egyet akar. Átüt a szándék a könyvön, átüt az új társadalom hangja, színe, ereje." Az antológia azt bizonyítja, hogy a felszabadulás utáni néhány évben megszületett a jugoszláviai magyar irodalom világnézetben és alkotói törekvésekben megmutatkozó egysége, az "egy fronton álló" írók (inkább politikai, mint ideológiai) azonossága. Így, kívülről közeledve hozzá, valóban homogénnek látszik ez az irodalom, "... mert azt, amiben hisznek, aminek alapján állnak, azt a Népfront tette lehetővé, hordta zászlaján és harcolta ki". A könyv előszava is öntudatosan hirdeti, hogy "íróink nem menekülnek a múltba a ma égető kérdései elől. Minden szavuk a nép életének vívódásait, örömeit, fogyatékosságát és diadalait tükrözi. Eletünket, az új jugoszláviai életet olvassuk akkor is, ha az írás tárgya a múlttal foglalkozik. Ez azt bizonyítja, hogy íróink megértették az idő szavát, átvették a 'rendelést', és igyekeznek annak eleget tenni. Csak így vehetnek tevékeny részt a nép kulturális színvonalának tervszerű emelésében, csak így válhatnak népünk 'lelkének mérnökeivé'. Ez nem az írói szabadság gátolása, hanem az irodalmi alkotás tudatos elemének szükséges és kellő mértékű érvényre jutása, egyedül helyes kifejezése." A könyv azonban egyszerre és feltűnően érzékelteti a szocialista építés ez első korszakában született új irodalomnak minden gyengeségét és gyermekbetegségét is: jelen vannak itt a sematikus ábrázolás, a túlzott leegyszerűsítés, a színszegénység, a fogyatékos nyelvismeret, az érzelmi differenciálatlanság és gondolati egysíkúság, {69.} témaszegénység és egytávlatúság, a problémátlan szemléletmód, és főleg a kritika híján fejlődő irodalomra oly jellemző hamis magabiztosság összes tünetei. A bírálat és az öneszmélés az itt tárgyalt korszakban lassú és bátortalan folyamatként csak 1947-től követhető nyomon az újságokban és folyóiratokban, de akkor is csak nagyon erőtlenül és óvatosan jelenti magát az irodalmi életben, s inkább csak a meglevő keretek és korlátok között keres tágabb teret az irodalmi alkotás számára: "A külszín a napisajtó dolga, s az meg is tette a magáét. De a belső [...] elemzés és azok összekapcsolása az eseményekkel, ami az író feladata, az elmarad. Egy irányba terelődött az ábrázolás, letompultak az ellentétes színek: elsikkadt a drámai erő, s bármennyire is viharosak, áradók akarnak lenni az írások, nem tudják levetkezni a napisajtó nyelvét és módszereit vagy legalábbis annak benyomását" – állapítja meg 1947-ben Pap József. Erre a jelenségre mutat rá a kritika a Téglák, barázdák című kötet kapcsán is: "Az első jellegzetesség: a témaválasztás szegénysége. Nem olyan értelemben, hogy maguk a témák vérszegények, hiszen hatalmasabb témát nem is lehet találni, mint a földosztást és a rohammunkát, a földmunkás-szövetkezeteket és a csatornát, írástudást, faluépítést, vasútvonalat stb. Hanem szegény azért, mert legtöbb esetben csak rosszakaratú ellenszegülőket vagy lelkesült agitátorokat állít köréje [...] Az élet a munkásoknak végtelen sorozatát jelenti a rohammunkás és az újító és az elmaradt, egész öntudatlan reakciós gondolkodású munkás között és végtelen sorozatát a szövetkezetekben dolgozó és a kulák szemléletben vergődő paraszt között. A témaválasztásnak és az ábrázolásnak ezt a szegénységét meg kell látnunk, ha tényleg reálisak akarunk lenni, mai helyzetünkkel számolók." E "szegénységtől" a jugoszláviai magyar irodalom csak 1950 körül kezd megszabadulni, amikor – a jugoszláv szellemi élet egészében beálló változásokkal párhuzamosan – egy új nemzedék tűnik fel, s az első (nem kis mértékben felülről és kívülről irányított) lázas lendület hanyatlása után az önvizsgálás higgadtabb, belső érlelődésre kedvezőbb korszaka köszönt be.

Műfajait tekintve a tárgyalt fél évtized irodalma a vers és a novella jegyében bontakozik ki. (A jugoszláviai magyar irodalom e műfaji egyoldalúsága a későbbi évtizedeket is jellemzi, s csak az ötvenes években gazdagodik mindmáig legjelentősebb eredményeivel az esszében.) Számottevő dráma vagy regény nem születik ebben az időszakban: az előbbihez az erő és tehetség, az utóbbihoz a távlat és az idő hiányzik. A szabadkai Magyar Népszínház megnyitása, a megismételt drámapályázatok, a nagy ellentétekben, drámai konfliktusokban és fordulatokban bővelkedő korszak kedvező feltételeket teremtett ugyan a dráma fejlődéséhez, mégis a pályázatok jelentései évről évre kénytelenek megállapítani, hogy a témák drámai megragadásában, az emberábrázolásban és szerkezetben a pályaművek "nem ütik meg a mértéket". A témák felvetése és megoldása sablonszerű, az írók sztereotip eszközökkel dolgoznak: "a reakciós, öregedő {70.} kulák (kereskedő vagy iparos) haladó szellemű lánya beleszeret az aktivistába (szövetkezeti titkár, traktorista vagy agitátor). Az ifjúság győz, az öregek meggyőzettetnek ..." Még a sikerültebb színpadi művek (Weigand József: Kéz a kézben, Quasimodo Braun István: Magdics-ügy) sem mentesek a sematikus emberábrázolástól, a hamis lélektantól és a leegyszerűsítésektől, és adósak maradnak a valóság rajzának drámai következményeivel.

A háborús élmények és emlékek a regényírásnak jobban kedveznek, de ebben a műfajban is csak a kísérletezésig jutnak el az írók. Lukács Gyula A sárga háztól a csendes Donig című háborús regénye naplószerű beszámoló hangjával inkább a riporthoz közelít; hatalmas dokumentumanyagot fűz egybe, de eleve lemond az irodalmi formaadásról, a szélesebb korrajzról, s arról, hogy alakjait saját alkatuk törvényei szerint mozgassa, célja csupán a tények naturalisztikus halmozása, az egyszerű esetleges valóság elmondása a fasiszta táborokról, a büntetőszázadokról, a második hadsereg szörnyű pusztulásáról. Gajdos Tibor Tűz a hegyek között című regénye is háborús élményből táplálkozik: a második világháború előestéje, a királyi Jugoszlávia felbomlása és a partizánháború kezdetei töltik ki a regény kereteit. Az írónak nem sikerült hitelessé és emberileg meggyőzővé tenni a szlovén hegyek közé vetődött magyar ifjú viszonyának és kapcsolatainak ábrázolását a számára idegen világgal. A líra és a novella kibontakozását is az aktualizáló szándék, a mindenáron "mai"-nak, a társadalmi forradalommal szorosan kapcsolt élményanyagnak az erőszakolása késlelteti, az irodalompolitika csak az "életigenlő", a progresszív politikai tartalmakat félreérthetetlenül kifejező írást volt hajlandó irodalomnak elfogadni, s ezzel határt szabott az egyéni útkeresésnek. Ennek a felfogásnak "kiskátéja" a már említett Téglák, barázdák című antológia programnyilatkozata: "Elismerjük: irodalmi életünknek még nem minden munkása hord fényes öltözetet. Még nem mindegyikük kezeli kifinomultan a tollat, még nem mind mestere a szónak, de – és ez volt az alapvető szempont, amely az antológia kiadásánál bennünket vezetett – egységesek szándékaikban és céljaikban. Egységesen fejezik ki – több vagy kevesebb meggyőző erővel – a maguk valóságát, szemszögét, lelkivilágát." Egy másik, jóval később született antológia (Vajdasági ég alatt, 1960) bevezető tanulmánya az azóta elmúlt majd másfél évtized távlatából visszatekintve úgy ítélte meg e korszak irodalmát, hogy benne "az élet szolgáltatta társadalmi kérdések, emberi viszonylatok csak költői lehetőségként, látens állapotban éltek, de nem tudtak nagy költészetté válni [...] A költészet sok fontos sajátsága nem bontakozhatott ki, nem jelenhetett meg, hanem vegetált a _szólamok_ árnyékában. A költői egyéniség legbensőbb, legegyénibb vonatkozásai maradtak gondozatlanul, formakultúránk kezdett halványodni ... Gondoljunk csak arra a sima felszínre, egyöntetűségre, amely költészetünk egészét ekkor jellemzi, és azokra a széthúzó, szinte feloldhatatlan ellentmondásokra, amelyek egy-egy költői egyéniséget jellemeztek."

{71.} A kivezető utat ebből a megrekedtségből majd csak az ötvenes évek eleje mutatta meg, amelyben az irodalom fokozatosan felszabadul a bürokratikus irányítás és szellemi gyámkodás alól, az irodalmi élet vezetését ismét az írók veszik a kezükbe, az időlegesen elhallgató régebbi írók mellett új tehetségek is szóhoz jutnak. Az ötvenes évek eleje tehát az a nagy gátszakadás, amely a frissebb, elevenebb irodalmi szellem beáramlását teszi lehetővé; megindul a rendszeresebb könyvkiadás, az író addigi nagyfokú elkötelezettségét, akciószerepét felváltja egy önállóbb, szabadabb, irodalmibb tájékozódás s az esztétikai szempontokat jobban hangsúlyozó törekvés.