A HÍD A HÁBORÚ UTÁN

A háború után a Híd az 1941-ben megszakadt úton haladt tovább. "A Híd számunkra a demokrácia folytatólagossága, s ezt manifesztáljuk felelevenítésével. Mi annak a Hídnak és annak a mozgalomnak vagyunk örökösei és folytatói" – írja az 1945 októberében újra életre hívott folyóiratban Kek Zsigmond felmérő és egyben programkijelölő cikkében. A Híd ismét mozgalmi orgánum lett, de harcának most már nem a demokratikus jogok kivívására, hanem a vívmányok megvédésére, nem a szellemi élet szabadságának elnyerésére, hanem annak biztosítására és továbbfejlesztésére kellett irányulnia. A háború utáni fél évtized szerkesztői azonban inkább a lap hagyományainak ápolását tartották fontosabb feladatnak. Nemcsak az mutat erre, hogy 1945-ben a négy háborús esztendő kényszerszünetét átugorva a folyóirat a IX. évfolyam jelzésével indul meg újra, hanem az is, hogy érdeklődésének homlokterébe ismét jórészt a társadalmi, politikai élet problémái kerülnek. "Mi más programja lehetne az új Hídnak az új Jugoszláviában, mint a legharcosabb és legkövetkezetesebb demokrácia: népuralmunk erősítése, Népfrontunk kiépítése, a reakció elleni kíméletlen küzdelem ... Ezzel a programmal hívjuk össze a Híd régi olvasóit és híveit ..." – olvassuk az első szám szerkesztőségi vezércikkében. A Híd addigi történetét ismertető Kek Zsigmond azzal a gondolattal zárja írását, hogy "az új Híd toborzója minden erőnek, szerszámnak, gondolatnak azon demokrácia védelmére, biztosítására és kiépítésére, amiért a régi Híd harcolt". A folyóirat illegális és féllegális korszakában betöltött szerepét és mozgalmi jellegét továbbra is szeretné megőrizni: "Fel kell elevenedniök, ha más formák között is, egykori Híd-szervezeteinknek, hiszen legtöbb helyen ma is ez a mozgalom." Az idézett programnyilatkozatok és a háború utáni első évfolyamok félreérthetetlenül mutatnak a lap föltétlen társadalmi elkötelezettségére, feladatainak a politikai és a közélet vonalán érvényesítendő kijelölésére. Érthető tehát, hogy a hasábjain közölt mennyiségileg is kevés szépirodalmi mű is ezeknek az eszmei kritériumoknak van alárendelve. A szépirodalomnak – mint kísérőjelenségnek – szintén a közvetlen politikai hatás és mozgósítás {72.} szolgálatát kellett magára vállalnia. A Híd irodalmi eszményei a harmincas éveké, a "szociális irodalomé", amelyről Oskar Davičo a régi Híd költőiről szólva találóan állapítja meg, hogy csak "látszólag fejezte ki a szatócs-racionalizmus elleni lázadást, amely az uralkodó hazai burzsoázia intellektuális szükségleteit elégítette ki, s – objektíve forradalmi költészet lévén – átérezte s megkísérelte kifejezni a létezés folyamatait. A közvetlen hatásra irányuló feladatainak szorongattatása alatt nem mindig szerencsésen kerülte el a pragmatizmus útjába álló csapdáját, s így gyakran esett bele annak a felfogásnak a vermébe, amelyet maga is tagadott. Ebből eredt, hogy önmaga is statikusan és fantáziátlanul másolta a valóságot ... ezért volt nemegyszer túlságosan is szentimentális, részvétkeltő és panaszkodó ..." De a harmincas évek osztályviszonyai, a nyomasztó szociális helyzet, a munkásmozgalom erősödő hullámverése létrehozott – épp a Híd körül – egy olyan magas hőfokú irodalmat is, amelynek érzelmi bázisa a társadalmi szenvedélyesség és a szociális igazságérzet volt, s amely esztétikailag is hatásos, sőt sikeres alkotásokat hozott létre. A megvalósult szocialista forradalom viszonyai között ez a legfontosabb ihletforrás azonban elapadt, s hovatovább mind nyilvánvalóbbá vált, hogy a háború előtti irodalmi ideálok, a "szociális" költészet tematikája, érdeklődése, érzés- és felfogásbeli irányzatossága már nem lehet az új társadalmi körülmények között kibontakozó irodalom alapja és mércéje. A "társadalmilag időszerű" irodalom Hídban szorgalmazott irányzata ily módon időszerűtlenné vált, s önmaga elveivel került ellentmondásba.

Ebben az időszakban a Híd mint a Vajdasági Magyar Kultúrszövetség szemléje inkább általános kulturális programok megvalósításának a szolgálatát vállalja: az írástudatlanság leküzdésére irányuló harc megszervezésére és irányítására, a kulturális egyesületek munkájának a koordinálására, a magyar nyelvű oktatás, a műkedvelő színjátszás, a munkásegyetemi tanfolyamok szervezésére érthetően nagyobb a gondja, mint a szépirodalom felkarolására, amelyet egy kissé egyéni ambíciók kiélésének tartott. Az irodalom csak mint – verses vagy prózai formájú – publicisztika kapott helyet a lapban a szocialista realizmus mereven értelmezett követelményeinek megfelelően. Irodalom-, sőt költészetellenes tendenciák jutnak kifejezésre a kultúrszövetség elvi állásfoglalásában, amely a Híd hivatását abban jelöli ki, hogy "tartalmában és formájában közelebb kell jutnia a dolgozó népünkhöz, annak kérdéseihez és annak nyelvéhez, kifejezési formáihoz és színvonalához" (Híd 1947. január). Ezek a feltételek és irodalompolitikai elvek az individuális költői szó érvényesülésének, a kreatív művészi alkotásnak természetszerűleg nem kedveztek, s éppen a deklarált elvek lesznek az okai annak, hogy a Híd hasábjain az egykor heves társadalmi indulatoktól fűtött Híd-szépirodalom egy új akadémizmus köntösét ölti fel, s egy fejlődésre képtelen penzumköltészetté devalválódik, amelynek határait a napi aktualitások jelzik.

{73.} A Híd mint az egyetlen magyar nyelvű folyóirat, az irodalompolitikának is a letéteményese és irányítója: legfőbb törekvése az irodalmi egység megteremtése, a régi – polgárinak minősített – irányzatok háttérbe szorítása, s a szocialistának vélt irodalmi felfogások és szándékok támogatása. Ez az egység azonban nem annyira az ideológiai és esztétikai álláspontok azonosságának az eredménye az irodalom művelői között, mint inkább az egész közéletet egységesen szabályozó népfrontpolitikáé. Az irányok és az eltérő művészi hitvallások "egyelőre nincsenek napirenden és tudom, hogy nem is nyernek táptalajt. A fejlődés iránya a dolgozók egységes társadalma, a szocializmus, nem ad talajt a különböző izmusoknak. A fejlődés a falu és a város ellentéteinek megszüntetése irányában folyik az egységes népi társadalom kialakulása felé. A nép egységes és ez az egység már eddig is diadalmaskodott irodalmi megnyilatkozásainkban. A további fejlődés csak megszilárdíthatja ezt" (Híd 1947. november). A Híd ilyen értelemben "gyűjtőhely", az "összefogás" orgánuma, amely irányt szab az írói távlatoknak, és közös mederbe tereli a széttartó ereket és ágakat, ugyanakkor azonban egy uniformizált irodalmi szellem műhelye lesz. "Ideológiai szempontok leszögezésére már nincs szükség, hiszen ami a múltban a közönytől szétmálló bizonytalanság volt, s annyifelé állította vagy annyiféleképpen formálta az író arcát, ahányféle osztályt vagy társadalmi, politikai csoportosulást képviselt a tekintéllyel összehozott írók köre, azt ma már nem találhatjuk. Az elkalandozás, a tőlünk idegen eszmékhez való elszegődés vagy a problémák közepette való problémátlanság ma már nem lehet melegágya az irodalomnak, de a 'regionális szellem' sem, mert a haladás szelleme egyetemes irodalmat tanít, amely nemzeti formába öltözik és tartalmát a szocializmus tölti meg" (Híd 1949. január). A Híd azonban a "couleur locale" elleni harca és proklamált elvei ellenére is egy regionális, helyhez kötött és több oldalról is korlátozott irodalomnak lett a melegágya, amelyet a szerkesztőség irodalompolitikája nemcsak tematikailag kapcsolt a vajdasági aktualitásokhoz, hanem kifejezésbeli szintjét és nyelvi eszközeit is szabályozni kívánta. Így a folyóirat háború előtti szépirodalmával egybevetve ez az irodalom "újat" csak az íróknak a régi témákhoz való szubjektív viszonyulásában hoz: ami eddig a szociális költészet sémái szerint a társadalmi elesettség, a proletárnyomor és a kizsákmányolás szimbóluma volt, ugyanaz most az építés, a bizakodás, a jövőbe ívelő út jelképévé válik, s ekképpen a Híd "új" költészete mintegy csak virtuálisan újítja meg a háború előtti hagyományokat anélkül, hogy valóban új esztétikai minőségeket hozott volna létre:

Foghíjas apró kertekben hullanak

Gyümölcsérlelt fákról a levelek.

Háztetőkön összekoccan néhány cserép,

Az őszi füvön egy fehér kecske mekeg,

{74.} Nevetnek a melegben a kültelki házak,

Vaskerítések és csupasz falak.

Gyermekvisongás rázza a bokrokat,

A kövezeten zörögve autó szalad ...

(Laták István: Kültelki őszi táj, 1946)

A folyóirat szerkesztésében és tájékozódásában 1949-től nyomon kísérhető változásokról a jugoszláv írók II. kongresszusán tartott beszámoló tesz először említést: "A közelmúltig – 1949 áprilisáig – a folyóiratnak valamivel más jellege volt, mint amilyent irodalmi folyóiratainktól megszoktunk; a szerkesztőség abban a törekvésében, hogy a különféle problémákról tájékoztassa olvasóit, olyan rovatokat ápolt, amelyekben nagy ambícióval ismertette a társadalmi, a pártpolitikai, az irodalmi, a kulturális-közművelődési, a gazdasági és az általános politikai kérdéseket is, tehát nem volt tisztán irodalmi lap. A lapnak ez a hagyománya még a háború előttről maradt meg, amikor magára kellett vállalnia és magára is vállalhatta olvasói sokoldalú tájékoztatásának sokrétű feladatait; ma, amikor a magyarok a kiadványok egész sorát kapják, amelyekben sokkal kimerítőbben tárgyalhatók, következetesebben és folyamatosabban kísérhetők a politikai és gazdasági élet legkülönbözőbb kérdései, belátták, hogy a Híd feladata az, hogy elsősorban irodalmi folyóirat legyen" (Híd 1950. január-február). A Híd 1949-ben megszűnik a Vajdasági Magyar Kultúrszövetség orgánuma lenni, bátrabban juttatja szóhoz az új munkatársakat, s az "új kurzusnak" hangot adó elvi természetű cikkeiben is az irodalmi életnek és az alkotásnak nagyobb fokú szabadságát szorgalmazza (Sinkó Ervin: Kulturális örökség és szocialista realizmus; Gál László: Irodalom és miszticizmus stb.), lemond a szellemi vezetés és irányítás kizárólagosságáról, míg aztán 1950-ben megjelenik a "fiatalok Hídja", amelyben már nemcsak új nevek, hanem a lap korábbi irányzatával gyökeresen szembehelyezkedő új nézetek és esztétikai felfogások érvényesülnek. Ez egyben a régi Híd struktúrájának, szellemi arculatának és társadalmi szerepének az újjáértékelését is jelentette: mozgalomjellegét elvesztve a folyóirat most már valóban "irodalmi, művészeti és társadalomtudományi" folyóirattá válik, amely, lépést tartva a szellemi életben bekövetkezett változásokkal, a jugoszláviai magyarság modern szellemű szépirodalmi tájékozódásának legfontosabb orgánuma lett.