Thurzó Lajos (1915–1950)
Thurzó Lajos rövid költői pályáján a háború utáni időszakban úgyszólván nincs fejlődés: kész, érett versekkel lép fel, az egyéni hang birtokában, ami határozottan megkülönbözteti a korszak szabványverselőitől és penzumköltészetétől. Az ő költészete tükrözi a legkézzelfoghatóbban a nagy változás két, egyidejűleg érvényesülő hatóerejét, amely egyrészt az egyén társadalmi felszabadulásának tényében, másrészt az individuális hangvétel, az egyéni ízléshajlam megkötöttségében nyilatkozik meg. Eltekintve kevés számú és jelentősebb értéket nem képviselő háború előtti verseitől, a harmincéves Thurzó költészete 1945 után egyszerre kivirágzik a korszak legfigyelemreméltóbb költői opusát ígérve, ugyanakkor folytonos küzdelemben a háború utáni fél évtized bénító tendenciáival, esztétikai korlátozottságával. Származása, szociális helyzete, munkásmozgalmi múltja tudatosan állítja az új világért harcolók sorába, de belső hajlamai, természete és világérzése az intim emberi élet, a csendes meditáció, a költői mikrokozmosz felé vonja, s így a kor esztétikai parancsa és belső hajlamainak ellentmondásai között őrlődve egy csonka, s valóságos értékeit csak ritka pillanatokban felvillantó költészetet teremt. {94.} Erről a lírai magatartásról írja a Téglák, barázdák kritikusa 1948-ban, Thurzó költészetének pusztán társadalmi hatékonyságát tartva szem előtt: "Egy kicsit szélmentes hely nagy zökkenőkkel előreugrató világunkban, de bizonyára megtalálja azokat, akiknek ez a hang kell. Mert kell ez a hang is, tanácstalanul álló, megtorpant, lassan ocsúdó szellemeknek. Csak arra kell vigyáznia, hogy ne vegye el, ne kerekítse le túlságosan a dolgok és az események élét, mert semmi sem menthet fel senkit megrázó felismeréstől, éles állásfoglalástól." A "mérsékelt lelkesedés" lírikusa alapvető problémáját a Rügyfakadás című versében fogalmazza meg a legtisztábban:
| Száguldó, nagy harci éneket |
| illene harsogni most, |
| megfújni friss tüdővel érces hangú |
| tavasz-trombitákat. |
| De nálunk béke leng be rétet, harmatost, |
| s csak csendesen ölelni tudom a kis, fehér harangú, |
| lázban égő kerti fákat ... |
Költészete a "nagy" témák és a meghitt emberi hang összebékítésének a kísérlete: a gyárról, a földről, a szabadságról, a szövetkezetről, a testvériségről, új vasútvonalakról, traktorról, vetésről, kenyérről énekel. Emberivé, őszintén átéltté tudja tenni az objektív lírát, mert önmagához viszonyítja a tárgyat, a természetet, amely néha egészen bukolikus örömbe, derűbe, fénybe öltözik lírájában. Leíró és elbeszélő ugyanakkor ez a vers látszólag, mert – talán a népköltészet hatására – sok benne a természet színe, hangja és jelensége, de a kép, a leírás sohasem öncélú versépítő elem nála: mögötte mindig maga a költő áll, gondolati és érzelmi egzaktságában. Oldott, laza, impresszionista szövésű verseinek puha pasztellszínei és finoman rajzolt kontúrjai különösen ott érvényesülnek maradéktalan költőiséggel, ahol kevésbé kötelezik az eszmei pretenziók: a tájversekben (A Tiszánál, Szlovén táj, Dubrovniki vár, Színek a tavaszban stb.), de egy-egy záróstrófában itt is – mintegy szervetlenül odaillesztett verszáradékként – feltűnik a "commandierte Poesie" eszmei poénje:
| Kegyes vendéglátója ő a magas szeleknek, |
| mik hegyek hajlatán járnak |
| és tenger nagy vizén. |
| Ágyúja csövében hálót sző a pók |
| békés selyemnek, |
| és elbabrálnak a táj bájos ujjai |
| csituló vén szíven. |
|
{95.} Ősi erősség, kifáradt szelek |
| hűs otthona, |
| lábainál volt rabszolga népe láncon |
| már nem zokog. |
| Víg nap és új tenger ragyog most körötte |
| s ormán a legszebb zászló |
| ott lobog ... |
A Napos oldal (1949) című egyetlen, életében megjelent, de tematikailag erősen leszűkített, aktualizáló válogatással készült versfüzete nem mutatja meg lírájának minden értékét. A kanadai, romániai magyar lapokban és folyóiratokban közölt verseinek összegyűjtésével szélesebb skálán szólalna meg "egyhúrúnak" mondott költészete.
Thurzó eszközeiben sem forradalmár költő: mindössze az értelmi tagolású, változatos szótagszámmal kialakított sorfajtái árulják el az egyéni és újszerű formaadásra való törekvését. Rímei nem igazodnak a szokásos képletekhez, szeszélyesnek látszó elhelyezésükkel, teltségükkel és erős zeneiségükkel azonban mindig hangsúlyozottá tudják tenni a sorvégi rímszavakat, éppúgy, mint a rafináltan alkalmazott alliterációk, enjambement-ok és sorközi rímek. Különösen utolsó éveiben írt versein érzik meg a fokozottabb műgond, az igényesebb – ugyanakkor egyszerűbb – nyelvi megmunkálás szándéka, valamint az a törekvés, hogy expresszívebbé tegye s ökonomikusabban használja ki a versteret, szemben a korábban kissé szétfolyó, laza formákkal. Ezzel egy olyan új líraszemlélet kialakulása felé mutat, amely már nem csupán eszmei mondanivalóival akar hatni, hanem nyelvi műalkotásnak fogja fel a verset.