Szeli István (1921–)

(*A fejezetnek ezt a részét Pomogáts Béla írta.)

Szeli István Zentán született, a budapesti egyetemen végezte tanulmányait, majd szülővárosában volt középiskolai tanár. Az újvidéki egyetem 1959-ben létesített magyar irodalmi és nyelvi tanszékének tanára lett, 1969-ben az ő vezetésével alakult meg az újvidéki Hungarológiai Intézet, s az ő szerkesztésében jelenik meg a Hungarológiai Közlemények című folyóirat. Tagja lett az 1979-ben szervezett Vajdasági Tudományos Akadémiának is. Mint tudományszervező fejt ki igen fontos tevékenységet; nagy szerepet játszott abban, hogy a hetvenes évek során fejlődésnek indultak a jugoszláviai magyar irodalommal, folklórral és művelődéstörténettel foglalkozó kutatások.

{98.} Irodalomtörténészi munkája során elsősorban a vajdasági magyar irodalom hagyományaival és történetével, illetve a magyar-délszláv kulturális kapcsolatokkal foglalkozik. Hajnóczy és a délszlávok (1965) című könyvében a magyar jakobinus mozgalom szerb és horvát kapcsolatait tárta fel, s ezzel a mozgalom általánosabb közép-európai szerepét világította meg. "E munka célja az – jelölte meg feladatát –, hogy a Hajnóczyt a délszláv népekkel összefűző szálaknak a felfejtésével rámutasson a két nép azonos történelmi helyzetéből és érdekéből eredő közös erőfeszítésre a tizennyolcadik század végén, amely a polgári állam megteremtésére és a nemzeti függetlenség elnyerésére irányult." Munkáját alapos forráskutatásra építette, a történeti háttér megbízható rajzára, egyszersmind Hajnóczy József személyiségének ábrázolására törekedett.

A magyar és délszláv felvilágosodás kapcsolatainak kutatásában elért eredményeit, valamint irodalomtörténészi érdeklődésének irányait mutatják azok a tanulmányai, amelyeket Utak egymás felé (1969) című kötetében adott közre. A magyar és a szerb felvilágosodás párhuzamos vonásai című tanulmánya a közös, illetve hasonló társadalmi keretek elemzésétől jut el a tizennyolcadik századi magyar és délszláv költészet összehasonlító elemzéséhez. Szeli Istvánnak e tanulmánya a kelet-közép-európai komparatista kutatások fejlődéséhez járult hozzá, filológiai érdemei mellett módszertanilag is újat hozott. A Tragédia délszláv képe című tanulmánya ugyancsak a magyar-délszláv kulturális kapcsolatok kutatásában ért el eredményeket, midőn Madách Imre drámai költeményének délszláv befogadás- és hatástörténetét írta le. Érdeklődésének bővülését jelzik Egy regény nyelvi tanulságai, illetve A Barbárok egy lehetséges modelljéről című tanulmányai: az elsőben Majtényi Mihály írói nyelvét, a másodikban Móricz Zsigmond nevezetes novellájának irodalomtörténeti hátterét vizsgálta meg.

Tudományos érdeklődése mindinkább a jugoszláviai magyar irodalom történeti kérdéseihez fordult. Utak egymás felé című kötetében a vajdasági magyar irodalom első korszakának képviselőiről: Milkó Izidorról, Boschán Sándorról és Thurzó Lajosról, illetve a felszabadulás után újjászülető irodalmi életről, a negyvenes-ötvenes évek íróiról: Szirmai Károlyról, Majtényi Mihályról, Herceg Jánosról és másokról adott képet, Zentai írók (1967) című kis könyvében szülővárosának irodalmi hagyományait dolgozta fel. Sajtó alá rendezte Milkó Izidor és Thurzó Lajos válogatott műveit, Nemzeti irodalom – nemzetiségi irodalom (1974) című tanulmánykötetében pedig a színműíró Szarvas Gáborral, Tóth Józseffel, B. Szabó Györggyel, továbbá a Bács megyei Napló Petőfi-képével és Mita Popović magyar nyelvű költészetével foglalkozott. A nemzetiségi irodalom előzményeiről, a korábbi vajdasági magyar regionalizmusról adott képet, ennek a regionalizmusnak a természetét írta le Szempont és adalék a regionális irodalom vizsgálatához című előadásában. Kötetének Hungaro-{99.}lógiai műhely című fejezetében viszont olyan tanulmányokat gyűjtött össze, amelyek már azzal foglalkoznak, hogy a regionális irodalomból miként lesz autonóm nemzetiségi irodalom. Sorra számolt be az újvidéki egyetem magyar tanszékének munkájáról (Egy évtized tanulságai), a Hungarológiai Közlemények előkészítéséről (Új folyóirat indul), a vajdasági magyar nyelvművelés gondjairól (Nyelvművelésünk múltjából). A nemzetiségi irodalom helyzetéről és feladatairól írta Nemzeti irodalom – nemzetiségi irodalom című tanulmányát, amely – Bori Imre vajdasági magyar irodalomtörténete mellett – a legpontosabban fogalmazta meg ennek az irodalomnak az önszemléletét és öntudatát, emellett érdekes kísérletet tett a nemzeti irodalom és a nemzetiségi irodalom általánosabb viszonyának meghatározására is.

Szeli István tanulmányai a jugoszláviai magyar művelődés időszerű kérdéseire kívánnak válaszolni, a nemzetiségi közösség önismeretét ápolják, öntudatosodását támogatják. Ez ennyiben művelődéspolitikai feladat. Ám abban, hogy a nemzetiségi irodalom karakterének teoretikus leírására is vállalkozik, már túlhalad a puszta művelődéspolitikai tennivalókon: általánosabb törvényszerűségeket vesz észre, a nemzetiségi valóság vizsgálatának elméleti feltételeit dolgozza ki, az összehasonlító és történeti kutatások után a lassan körvonalazódó "nemzetiségtudomány" kidolgozásában vállal feladatot.