Urbán János (1921–)

Urbán János költő és novellista, a Magyar Szó szabadkai szerkesztője. Urbán pretenziók nélküli "józan" lírikus: a falu csendjének, a békés tiszai tájnak, a téli alkonyatnak a költője. "Szívére borult füvekkel" hallgatja az élet alig észlelhető neszeit, "mély fegyelemmel" fogadja el a sorsot, s szerelmes versei is a boldog kiegyensúlyozottság békéjét árasztják. {100.} Osztályának magabiztos önérzete és elhivatottságtudata a tartópillére ennek a költői világképnek, amelyben nincsenek emésztő nyugtalanságok és váratlan szenzációk. A természet organikus élete folytatódik költészetében, lírizmusa is a természet ár – apály törvényeinek ritmusához igazodik. Első köteteiben (Életjel, 1953; Álmok a Tiszánál, 1955; Fölszakadnak a felhők, 1958) ez a fegyelmezettség, értelemmel átvilágított, céltudatos költőiség a formaalkotásban is láttatja magát: szabályszerűen képzett sorok és versszakok, egyszerű ritmusképletek, gondos versépítés a karakterisztikumai ennek a nagyon is zavarmentes s nyugtalanítóan sima poézisnek. A Fanyar szüret (1962) című kötetével azonban megbomlik Urbán lírájának szokott rendje: "férgek páncélja ropog" versében, "perzselő aszály" apasztja s "harapós ősz" borzolja fel ezt a bukolikus tájat, nemcsak hangulatingadozásának, hanem szemléletmódja változásának jeleként is. Sajnos azonban éppen ebben a könyvében sorvadnak el autentikus költőiségének ismérvei is, amit művességgel, formai virtuozitással akar pótolni (Az álmok Óperenciáján). Novelláinak stílusát a lírai és epikai látásmód sajátos vegyítésével alakítja ki. A Koldusjáték (1960) az én központba állításával, erős hangulatiságával, szerkesztetlenségével még a lírikus korszak közelségéről tanúskodik, az Átkelés (1966) prózaibb világa azonban már közelebb kerül az elbeszélő prózai stílus tisztább változataihoz. Szeme legérzékenyebb az élet semmitmondónak látszó dolgaira, némely elbeszélésének előadásában meg egyenesen a "naiv" elbeszélők stílusát ismerjük fel (a lekerekítettség hiánya, szenvtelen, tárgyias közlésforma, a nyers "tényanyag" bemutatása, egyszerű, tőmondatos nyelvi stílus stb.).

Tűzsziget címmel (1967) szülőhelyének, Adának a krónikáját írta meg. Könyve munkásmozgalmi monográfia, de dokumentumanyaga a község egész történetére kiterjed. Előadásában a szépíró Urbán stílusát ismerjük fel; "krónikájában" mintha a könyv mottójául választott Verancsics-idézet folytatódna: "Ezen a vidéken talán csak az éghajlat mérsékelt, szelíd és a csírázó életnek kedvező, más minden kíméletlen és kegyetlen volt, s mégis mindig visszatért ide ember, állat, újraéledt a növény minden sorscsapás után ..."