Fehér Ferenc (1928–)

A jugoszláviai magyar költészet jellegzetes képviselője, Fehér Ferenc Szabadka közelében, Nagyfényen (Žednik) született "jobbágyok unokájaként". A népi tehetségek rögös útját járta: polgári iskolát végzett, különbözeti vizsgával a verbászi gimnáziumba került, nyaranta családjával együtt {105.} mezőgazdasági munkán dolgozott. Gimnáziumi tanulmányait Szabadkán fejezte be, 1947-ben jelent meg első novellája a Hídban. Az újvidéki Tanárképző Főiskolára került, majd tanulmányainak elvégzése után az Ifjúság című lapnál, a Hídnál és az újvidéki magyar rádió szerkesztőségében dolgozott. 1953-ban jelent meg első verseskönyve: a Jobbágyok unokái című költői poéma, ezt követték Álom a dűlőutak szélén (1956), Övig a földbe ásva (1959), Színek és szavak – Boje i reci (Miroslav Antić-csal közös kétnyelvű kötet, 1960), Bízó szerelemmel (1962), Esővárók (1964), Egy kiskirály kunyhójából (1972) és Vasfű (1973) című kötetei; válogatott verseit Delelő (1966), összegyűjtött költeményeit Madarak folyója (1978) címmel adta ki. Gazdag műfordítói munkássága során számos szerb, horvát, szlovén, macedón és albán költőt tolmácsolt magyarul. Műfordításait A madár árnyéka (1978) címmel jelentette meg. Hazavezérlő csillagok (1970) című naplójegyzeteiben szülőföldjén szerzett élményeit dolgozta fel, Szabadkai diákéveim (1972) címmel ifjúságára emlékezett.

A szülőföld vonzása áthatja egész költészetét. Illyés Gyula tanítását fogadta meg: akkor érzi magát otthon a világban, ha otthon lehet azon a földön, ahol született. Nemcsak a tájban, hanem a nyelvi örökségben, a kulturális hagyományokban is. Költői munkássága úgy írható le, mint ennek az örökségnek és hagyománynak a fokozatos birtokba vétele. A látvány és a tapasztalat indította útjára, a bácskai tájról és népének sorsáról akart énekelni. Petőfi Sándor és a népköltészet követőjeként kezdte pályáját, de hatott rá Illyés Gyula és Veres Péter munkássága is. A leíró-ábrázoló költészet eszközeivel élt, színes tájversekben, életképekben és idillekben számolt be tapasztalatairól (Tisza-parti vallomások, Az én falum). Hagyományos költészete lassanként fogadta magába a korszerű líra gondolati és formai indításait. Az örökül kapott népiesség a stilizálás, illetve a tárgyiasság igénye által alakult át, s vált egy modernebb, intellektuálisan gazdagabb költői szemlélet kifejezőjévé. A stilizálás és tárgyiasság igényét mutatták szonettjei (Esővárók, Akác és márvány).

Lírájának felhajtó erejét az elszakadás ténye támasztotta vétekgondolat adta, ellenpontját ugyanakkor a paraszti származás eleve elrendeltségének tudata képezte. Versek sora panaszolja a lebilincseltséget, a szülőfalu "nem ereszt"-motívumát, s ugyanannyi a visszavágyódás nosztalgiájának siralmát is. Tragikus égaljú lírai világkép lehetősége volt adva ezekben a Fehér-versekben, melyeknek gyújtópontjába költészetének egyik vezérmotívumaként feltűnő családképzete került, amelyből azután ennek a lírai világképnek a sugarai a versekbe reflektálódtak, egyfelől érzelmes és ellágyult tónusokban szólaltak meg, másfelől az objektív líra felé közeledő rajzokban kaptak formát.

Érzelmes családi-szerelmi ihletésű versek uralkodnak költészetében. Ezekben a versekben a magánélet apró reflexei szólalnak meg, s jel-{106.}legzetes lelki megrázkódtatások kis rengései befolyásolják érzelemvilágát, magatartását pedig a magyar líra leíró hagyománya. Bűnösnek, árvának, lázadó Káinnak, tékozló fiúnak, idegennek, a család melegét elvesztett embernek tartja magát, s már-már kényszerképzetként vonatkoztatja szinte minden gesztusát vétkező önmagára, és barátkozik a halállal, amelynek árnyai már a kezdő Fehér Ferenc verseiben is ott vannak.

Jobb kifejezés híján "vajdasági-élménynek" nevezhető az ilyen versekben megszólaló és üzenő világkép, amelynek összetevői között az eleve elrendeltség, a fatalizmus első helyen áll. A jugoszláviai magyar irodalom két világháború közötti lírájának a gondolatait követi, de az érzelmek bénaságának, a lehetőségek szűk körének, a mozdulatlanságnak, a "semmi sem történik"-nek az átélésével és személyes üggyé tételével ennek az élménynek sajátos arculatát is meg tudta mutatni, és maradandó módon ki is tudta fejezni:

Tarlók közt szikrázó betonút,

beleszalad a nyárba.

Kétoldalt elhagyott asszonyok,

egy-egy hókarú nyárfa.

Úton kisfiú mendegél,

mezítelen a lába.

Föntről, az égből épp olyan,

mintha egyhelyben állna.

(Bácskai tájkép)

Helyzetképversek ezek, miként egyik legjellegzetesebb, költői magatartását maradéktalanul kifejező költeményének a címe is megfogalmazza. A részletek nyers, kendőzetlen, poétikus díszeitől megfosztott jellege az uralkodó ezekben a költeményekben: a szegénység képei sorakoznak mind a tájat rajzoló, mind pedig az emberek életének közvetlen környezetét megidéző soraiban. Fehér Ferenc legerőteljesebb versei és versrészletei születtek meg ekkoriban, s bennük a szegénység- és mozdulatlanságképzeteknek leginkább általános érvényű megfogalmazásait adhatta: "Lapító szűk utcaközök subás unalmát" (Falusi kép Csantavérről), a tanyákat, melyek "kelései az alvó télnek" (Helyzetkép), klumpák "téli gyászfogatját" (Elégia a klumpákról). Tárgyias képeiben az emberi élet konkrét, magára mutató vonatkozásainak kritikáját kísérelte meg, anélkül azonban, hogy költészetében törvényerővé tudta volna tenni az ilyen törekvéseket.

Az ötvenes évek második felében megfigyelhető, hogy "Vajdaság-élményét" létélménnyé fejlesztve alkot. A Harc című verse köré csoportosítható ilyen költeményei mind keményebb hangvételükkel, mind kritikusabb élükkel s világra irányuló figyelmükkel Fehér Ferenc legsajátosabb verskörét képezik, s egyúttal költői lehetőségeinek gazdagságát is példáz-{107.}zák, hiszen prózaverstől a virágénekig, a tárgyias személytelenségtől az "objektív személyességig" a mondanivaló a forma itt jelzett gazdagabb spektrumát hívta elő. Az Útitársak és A városháza boltívei alatt című prózaversei, a Megkérdezhetném ..., a Meditációk a hatalomról, a Harc s a Bácskai bordal, a Tisza-parti vallomások című költeményei a csúcsai költészetének. Létélménye is a Tisza-parti vallomások virágénekében szólalt meg a jugoszláviai magyar költészetben egyetemes érvénnyel:

Virág miért lettél?

Világ mivé tettél?

Mit érhetsz magad? ...

(Tisza-parti vallomások, 12.)

Újabb költészete a reflexív önszemléletben és a meditatív valóságértelmezésben talált magára: verseiben már nemcsak az ábrázolás kap szerepet, hanem a személyes értelmű történelmi vizsgálódás is, amely a nemzetiségi élet mélyebb összefüggéseit kutatja. E meditatív és reflexív költészet új kifejezésmódot kívánt, a vajdasági költő a magyar költészet régebbi hagyományaiban és a népköltészet balladás nyelvében talált ösztönző mintára. Poétikáját Ophélia című, 1973-ban keltezett versében a következő módon fogalmazta meg: "festeni tisztán belső minta után." Ez a megváltozott poétika a hagyományostól elütő képzettársításokhoz, drámai jellegű verskompozícióhoz vezetett (Ráolvasó, Nagyapáti Kukac Péter átváltozása, Agyag).

Agyag című verse is a harmónia kivételes pillanatát örökíti meg. Reprodukálja a költő szinte teljes tapasztalatkincsét mind tárgyi, mind eszmei változatában. Az "agyag" a költő helyhezkötöttsége kifejezésének metaforája, ugyanakkor azonban a történelem üzen általa. A Pannon-tenger korát éppúgy megidézi ebben a költeményben, mint a tűnő parasztvilágot. "Ezerfokos izzást" követel magának, s egyszerre emlékeztet a tűnő pillanatra és az örökkévalóságra, a helyire és az egyetemesre. Képei a kötet többi versében is helyi színekben pompáznak, kötőanyaguk azonban már nem az érzelem, hanem a gondolat, és ennek hatása alatt játszódik le a kép jelképpé válásának a folyamata is. Az Agyag című versén kívül jól példázza ezt a Madarak folyója, a Változatok egy tanyaromból előremeredő szabadkéményre, a Nagyapáti Kukac Péter átváltozása című költeménye is. Vannak ugyanakkor költeményei, amelyek érzelmes költői alapállásról és a hagyományos versvilághoz való ragaszkodásról tanúskodnak.