| Fehér Ferenc (1928–) | TARTALOM | Pap József (1926–) |
Nem egyenes vonalú Ács Károly költői alakulása sem, és szinte nemzedéki jellegnek fogható fel a lendületnek és az elbátortalanodásnak az a görbéje, amely az ő költészete alapján is megrajzolható, különösen ha arra gondolunk, hogy a negyvenes években az akkori irodalompolitikába nem illő versei meg sem jelentek és csak később váltak hozzáférhetőkké.
Urbánus mentalitás jellemezte már fellépése idején, a negyvenes évek második felében, ez teljesedett ki szkepszisében, amely az ötvenes években jellemezte, és ez üzen ritkán megjelenő újabb verseiben is. A jugoszláviai magyar lírában kísértő "vajdasági meghatározottság" nyomai Ács Károly költészetében is felfedezhetők, mert "urbanitása" nem mentes azoktól a problémáktól, amelyek ezt a "vajdaságiasságot" jellemezték még a közelmúltban is. Az urbánus életforma nyitott kérdései adták az első ösztönzéseket, s az ebből született kétely öltözött mind általánosabb formákba, hogy már egészen korán, pályájának szinte még a kezdetén a költő ellen forduljon, némaságra ítélje, és el-elhallgatóvá tegye szavát: a "beszéd" helyett a "némaságot", az eredeti vers helyett a műfordítást kínálja fel. Nem a kitárulkozó költő típusához tartozik, hanem az elzárkózóhoz, s éppen ez a zárkózottság és szemérmes leleplezés az, ami urbánus voltát meghatározta. Ebből születtek azok a dilemmák is, amelyek költészetét táplálták. Hajlamai ugyan az absztrakció felé vitték, könnyen függetleníteni tudta magát az élményt nyújtó valóságtól, és érzelmeit is idegenként, kissé cinikusan szemlélte, s mi több: az életet és az érzelmeket egyaránt elemi állapotában tudta érzékelni. De igazán még az ötvenes években sem tudott megszabadulni azoktól a kötöttségektől, amelyek urbanitása "vajdasági" jellegéből következtek: meg kellett hallania az aszfalt alatt is az odakúszott szántóföldek lüktetését, s problematikusnak kellett tudnia az aszfalt és a tarló jelképeinek ellentmondásos kettősségét.
Ács azonban nem "emlékezik", ő a jelenben él, amikor verset ír, s az emlékezést az elemzéssel váltja fel, kutatva a lényeget, ha a szkepszis nem állná útját, s ha nem éppen ebben a kételyben lelné meg költőiségének mind hajtóerejét, mind pedig némaságra kötelező vonását. Nem véletlen tehát, hogy a "szavak", vagyis a költői nyelv problematikájában találta meg ihlető forrását. Ünnepli is, terhesnek is tartja, s megtorpan, mert rettenetes erejűeknek és egyúttal rakoncátlanoknak is tekinti a szavakat, mint aki tagadja a szavak mágiáját, de fél is egyúttal mágikus lehetőségeiktől. Az egyetlen lehetséges, a pontos kifejezést kutatja, szkepszise a leírt szóval nem elégszik meg: alázatos velük szemben és szenvedések forrását is látja bennük. De mert költő, "teremni muszáj", s törvényszerű szinte, ahogy a "születés szenvedésének" gondolatánál megállapodik, s ezt avatja {109.} ihletének központi forrásává, így aztán a költői vereség tényének felismeréséből születnek meg legjobb költeményei.
Költészetének a költői eszköz és a költői tárgy dilemmája az ihletője, s a költő létének kérdéses volta az, ami elsőrendűen leköti figyelmét, ennélfogva némelykor a tragikus zártság képzetét idézik a versek, a versekből kiolvasható lelki-költői folyamatok:
| Én négy fekete fal között |
| Úgy botorkálok, mint a vak. |
| Szavak, szavak, vesztett szavak! ... |
| (Szavak) |
A jugoszláviai magyar irodalmi közvélemény a költőnek a szavakhoz fűződő ilyen viszonya alapján a poeta doctusok típusához szokta Ács Károlyt sorolni, s olyan költőnek látja, aki már-már a csenddel kacérkodik, amikor verset ír, és szinte természetesnek tartja, hogy az ilyen alkatú költőnek műfordítói opusa sokkal gazdagabb, mint eredeti költeményeié. "Csönd helyett vers" – hirdeti második verseskötetének a címe, s e kötet prológusában így foglalja össze költőiségének kérdéskörét:
| Marad: makacsul hordani a titkot, |
| bár börtön a nap s az éj kínzókamra. |
| Hogy ha a zord bíró, a kor, magamra |
| hagy végül, senki se mondhassa: így volt. |
| Vagy vallani. Mindegy, hogy mit. Az élet |
| a szavaktól nem lesz se szebb, se rútabb. |
| Amit mondok: álmok és emlékek |
| Miért nem elég ennyi, hogy elnémuljak? |
| (Álom és emlék) |
Költői világában mindenütt a kétely kísért, s mindenhol a távolságtartás szemléletével találkozunk. Ács Károly még saját költői mivoltát is az idegenség vetületében éli át, lemondva a költői azonosulás oly csábító varázsáról is. Tudatossága az önfegyelem aszkétikus gesztusával párosul, nemegyszer éppen ennek a folyamatnak kérdéses voltát rögzíti, s minduntalan feldereng benne, oly jellegzetes kételye reflexeként a gondolat:
| A kemény valóság, |
| ha kimondom, |
| megsebzi a szót, |
| és nem tudom: |
| vérzek vagy verselek ... |
| (Vers) |
{110.} A hozzáérő valóságot a szkepszis szűrőjén átbocsátó költői egyéniség Ács Károly, s ennek következtében világának olyan síkjain is, mint amilyent a szerelem motívumkörei képeznek, metamorfózisok játszódnak le, s a költő a szenvedélyektől menekülve távolodik az ilyen megnyilvánulásoktól. Versei a szemlélődés magatartását rögzítik, és a meditatív pillanatok gyermekeiként születnek meg. Nem vonzódik a spontaneitáshoz, s a tudatos, az ellenőrzött költés nyomaira verseinek formai megoldásaiban is rábukkanunk. Egyfelől az oly jellemző enjambement-rendszere, másfelől pedig a rondelt és szonettkoszorút egyaránt formái közé vonó kedve, a nehéz költői megoldások tudatos keresése jellemzi nem csupán ifjúkori líráját, hanem a hatvanas évek végén és a hetvenes évek elején keletkezett verseit is, miként azt a Gyökér és szárny című 1968-as születésnapi verse és az 1972-ben írt Az ember anatómiája című költeménye szélsőséges pontokként példázzák. Természetszerűen a költői gondolat is többletét kapja meg ezzel az oly feltűnő forma iránt táplált igénnyel, amely Ács Károlynak kivételes helyet biztosít a jugoszláviai magyar költészet történetében. E líra kiegészítője a költő jelentős műfordítói munkássága is: a délszláv népek irodalmának legnehezebben fordítható verseit ő szólaltatta meg az eredetiekkel egyenrangú szinten magyar nyelven.
| Fehér Ferenc (1928–) | TARTALOM | Pap József (1926–) |