Burány Nándor (1932–)
A hétköznapok iránti intenzív érdeklődés jellemzi az ötvenes évek elején fellépett írónemzedék utolsó hullámával érkező Burány Nándor irodalmi munkásságát is. Halk hangú költőként jelentkezett, az "omló emlékek és épülő álmok" ihlették tragikus hangulatait, "az ideálok üvegház-világa" és a nagyvárosi élet problémái érdekelték. A hatvanas évek elején a társadalmi élet, annak gazdaságpolitikai, társadalmi szervezettséget, termelést és emberi tudatot befolyásoló vetületei felé fordult a Magunk próbaköve (1964) című "aktivista naplójában". Ebben a műben már jellemzően a "rákérdező" írói magatartást képviseli, s ezt mélyíti el Összeroppanás című kisregényében, az egyéni sors szubjektivitását és a konkrét történelmi-társadalmi élet "objektivizmusát" kapcsolva össze. Személyes emlékek, szülővárosa, Zenta képei mellett az elmúlt negyedszázad vajdasági történetének is érdekes, problémákat felvető gócait ragadta meg egy fiatal orvos éjszakai vívódásaiban. A regény emlékezésekből és monológokból épül, vallomásos és kibeszélő, őszinte könyv, s mint ilyen, eddig a legizgalmasabb képe a jugoszláviai magyar fiatal értelmiség tudatvilágának. A vallomásformát fejleszti tovább a Csőd és a Különszoba című regényeiben is, amelyek, akárcsak az Összeroppanás, irányregények, variációk a {116.} "csőd" témájára, nyitva hagyva azonban a kérdést, hogy hőseinek szerencsétlen házasságában kell-e látnunk a társadalmi életben tevékenykedő ember csődjének a gyökerét, vagy pedig a társadalmi konfliktusok élezik ki a magánéletben lappangó zűrzavart.