Bori Imre* (1929–)

*A fejezetnek ezt a részét Bányai János írta.

Kivételesen fontos feladatot vállalt és teljesít Bori Imre a jugoszláviai magyar irodalomban és kultúrában. Érdeklődési köre rendkívül széles: az irodalomtörténet és a kritika, a szerkesztés és a publicisztika, az egyetemi oktatás és a nemzetiségi kultúra kérdése egyformán érdeklődésének homlokterében áll. Szerteágazó tevékenységének belső motorja az a szenvedélyesen elkötelezett szellemi alapállás, mely a közösséginek és objektívnek tűnő kérdéseket személyes kérdésekké minősíti át, és így az irodalmat és a kultúrát komplex emberi-társadalmi jelenségnek tekinti. Ugyanez a szenve-{120.}délyes személyesség határozza meg irodalmi, irodalomtörténészi munkásságát is. Érdeklődésének két nagy területe van: a 20. századi magyar irodalom, annak kritikai és periodizációs kérdései, elméleti és elvi problémái, közelmúltja és jelene, valamint a jugoszláviai magyar irodalom, annak meghatározása, sajátosságainak felmutatása, hagyományának és jelenének problémavilága. E két érdeklődési területet aligha lehet elválasztani egymástól, hiszen mindkét témában kritikai kritériumok és esztétikai szempontok alapján ítél. Módszerét szigorúan vett műközpontúság határozza meg; az alkotást belülről haladva közelíti meg; a műben megvalósult humánumot és esztétikumot egyszerre és egyidőben kutatja. Ezért módszerének legfontosabb formája az analízis. Ez mutatkozik meg irodalomtörténészi és kritikusi tevékenységének mindkét nagyobb területén.

Legfontosabb tanulmányait a 20. századi magyar irodalom köréből az Eszmék és látomások (1965), a Két költő (1967) című tanulmánykötete, két irodalmi monográfiája, a Radnóti Miklós költészete (1965) és a Kassák irodalma és festészete (1967) (a festészetre vonatkozó részt Körner Éva írta) közli. Külön ki kell emelni a magyar irodalmi avantgarde történetét felrajzoló háromkötetes munkáját: A szecessziótól a dadáig (1969), A szürrealizmus ideje (1970) és Az avantgarde apostolai (1971) című tanulmánysorozatot. Fridolin és testvérei (1976), valamint Varázslók és mákvirágok (1979) című könyveiben a századforduló magyar prózairodalmáról adott képet. Prózakutatásának új állomása Krúdy Gyula (1978) című kismonográfiája is. Meg kell említenünk a Hídban közölt nagyobb kritikai tanulmányait Pilinszky Jánosról, a magyar kritikai és prózairodalomról, a legújabb magyar líráról is. Műelemzéseiből Szövegértelmezések (1977) címmel tett közzé válogatást.

Tanulmányaiból sajátos költészetszemlélet körvonalai bontakoznak ki. E szemlélet két vezérgondolatát az Eszmék és látomásokban közzétett József Attila-tanulmány (A "semmi ágán") fejti ki.

"Az egyénnek a világhoz való viszonyában" látja a lehetőséget arra, hogy a költészet a lét és létezés általános kérdéseit fogalmazza meg, de ugyanakkor szem előtt tartja, hogy a költészet "szubjektívebb, mint a filozófiai általánosítás és gondolkodás". Tehát a világhoz való aktív viszony, mely a költészet funkcióját határozza meg és a költészet szubjektivitása, mely a költészet lényegét definiálja, az a két szélső pont, amely között Bori költészetszemléletének szellemi horizontja kiépül. Ennek a szemléletnek a megvalósítását mutatják nagyobb költészettanulmányai: a két monográfia és a költők – Weöres Sándor, Juhász Ferenc, Nagy László, Füst Milán, Pilinszky János – művét vizsgáló tanulmányok. Ezekkel kapcsolatban kell figyelmeztetni Bori módszerének még egy fontos vonására: ő irodalomtörténeti kritikát ír. A jelen irodalmát nemcsak a kritikus hozzáállásával, hanem az irodalomtörténész szélesebb perspektívájából is megközelíti.

{121.} De nemcsak a magyar költészet kérdései érdeklik: huzamosabb ideje foglalkozik már Németh László munkásságával is – az Eszmék és látomások közli három Németh László-tanulmányát (Sajkód Robinzon-szigetén, Változatok a Bolyai-témára, A kísérletező ember, avagy a munka öröméért) –, de épp ilyen alapossággal figyeli a szociográfiai irodalom és a magyar próza világát is (Déry Tibor, Mészöly Miklós, Mándy Iván, Hernádi munkásságát). Kassák Lajos irodalmát feldolgozó monografikus tanulmányát követi a magyar avantgarde történetét összefoglaló háromkötetes munkája. Az ún. "irodalomtörténeti konzervativizmussal" száll szembe, amikor az avantgarde-ot körülvevő előítéletekkel és téveszmékkel szemben nemcsak azt bizonyítja, hogy a "magyar irodalmi avantgarde volt, hanem azt, hogy komplex, a maga módján autochton, sajátos vonásrendszerrel bíró általános érvényű teljes mozgalom is, amely nélkül a 20. századi magyar irodalom általában meg nem érthető, s alkotói egy jelentős részének interpretációja is hiányos, egyoldalú marad". Ezt az alapvető tézist bizonyítja a tanulmányban felvázolt periodizáció is, amely a magyar irodalom közvetlen múltjának értékeit újszerű, szokatlan fényben mutatja meg, olyan vonatkozásait tárva fel, amelyek e termékeny látószög nélkül homályban maradnának.

A jugoszláviai magyar irodalom kérdésvilágával való állandó és intenzív foglalkozását bizonyítja két tanulmánykötete: Az ember keresése (1960) és a Fejezetek irodalmunk természetrajzából (1973); irodalomtörténeti összefoglalója: A jugoszláviai magyar irodalom története (1968), Irodalmunk évszázadai (1975) című rövid összefoglalása, Fehér Ferencről (1978) írott kismonográfiája, továbbá az általa szerkesztett antológiák, a háború utáni – Vajdasági ég alatt (1960) – és a háború előtti – Gazdátlan világ (Híd 1968/12. szám) – költészetből készült válogatása: Irodalmunk kiskönyve (1964) és Irodalmi hagyományaink (1972) című kötetei, valamint a lapokban és folyóiratokban megjelent nagyszámú kritikája, jegyzete, vitája. A vajdasági magyar irodalmi tudat fejlődését szolgálták komparatisztikai és kapcsolattörténeti munkái is, amelyekben a magyar és délszláv irodalom egymásra hatását mérte fel (Magyar-délszláv irodalmi kapcsolatok, 1970; Irodalmak – kölcsönhatások, 1971). Számos tanulmányt írt jugoszláv írók műveiről is, közülük Miroslav Krleža (1976) című kismonográfiáját kell említenünk.

Irodalomtörténetének jelentősége nemcsak a jugoszláviai magyar irodalom múltjának feltérképezése, hanem elsősorban az, hogy tudatosította a jugoszláviai magyar irodalom önértékeit, felismerte azokat a vonásokat, amelyek fejlődési ívét és esztétikai értékeit sajátossá teszik, megszüntetve ezzel a hagyománynélküliség érzéseit, valamint az állandó függőségi viszony látszatát. Ítéletalkotása és szempontjai azonban nem kizárólagosak, hiszen saját bevallása szerint "Munkája sok tekintetben a földrajzi íróéhoz volt hasonlatos, aki arra vállalkozik, hogy Vajdaság földrajzát írja meg, s {122.} azt kényszerül leírni, hogy Vajdaság legmagasabb csúcsa a Čot – ám abban a tudatban, hogy az ország legmagasabb csúcsa a Triglav és Európáé a Mont Blanc". Az önértékek, az esztétikai és emberi sajátosságok felismerése tehát nem vezet bezárkózáshoz, hanem éppen ellenkezőleg: nagyobb nyíltsághoz a világ felé, melynek kétségtelen feltétele az irodalom múltjának, hagyományának, egyedi értékeinek felismerése és objektív megítélése. Ugyanezek az elvek vezérelték a jugoszláviai magyar irodalmat bemutató antológiák szerkesztésekor is.

Külön kell foglalkozni Bori Imre irodalmi publicisztikai tevékenységével. Hétről hétre figyelemmel kísérte, mindig széles körű érdeklődést keltő cikkeiben, gondolatébresztő és célszerűen vitázó jegyzeteiben nemcsak a jugoszláviai magyar irodalom, hanem általában a nemzetiségi kultúra, a közoktatás és a kulturális politika kérdéseit is. Ezek a cikkek, jegyzetek, "kis esszék" a jugoszláviai magyar kulturális élet fontos dokumentumai.