Bányai János (1939–)

Bányai János nemcsak prózaírói, hanem tanulmányírói munkásságával is kitűnik. A gyermekkor emlékeiből táplálkozó lírai próza képviselőjeként mutatkozott be, aki a "játék" képzeteiből építkezve teremtett novellái révén egy kamaszvilágot, melyben a képzelet és a vágyak, valamint a hétköznapok valósága egymás mellett fut. Hősei magukat a többieknél különbnek tudó kamaszok, s ők lépnek fel az elbeszélésekben a játéktudat különböző fokán állva, s játsszák végig a kamaszképzelet egész skáláját az egészséges játékfantáziától a felsőbbrendűségi érzésekig.

Súrlódás (1969) című regényében tért vissza majd egy évtized után a szépirodalomhoz. Időszerű politikai és magatartásbeli kérdések foglalkoztatják regényének hősnőjét. Az elmúlt évek folyamán az író figyelme mindjobban az esszé műfaja felé fordult, az esszéisztikus szépprózából a tanulmány felé indult el, s tanulmányírói munkásságával tűnt ki. A költészet és a kritika problematikája kötötte le tartósan érdeklődését, s különösen Füst Milán, Pilinszky János és Juhász Ferenc költészetéről írott művei emelkednek ki, melyek nemcsak a vizsgált költők új szempontú megközelítésének a példái, hanem Bányai esszéisztikus gondolkodásának is. A műalkotásokban a poézis után nyomoz, s a "kifejezetten csak költészeti ismérveket" kutatva, a "vers túlhaladásának" gondolatával foglalkozik, a művekben "immanens valóságukat" becsülve. E felfogásnak mintegy esztétikai végkövetkezményeként a strukturalista vizsgálati módszert tette magáévá, és ennek hathatósságát a modern magyar költészetről írott tanulmányai példázták.