{123.} Tolnai Ottó (1940–)

A Symposion-kör legtermékenyebb és legsokoldalúbb alkotó egyénisége. Első költői eszményeinek egyike Rilke volt, s az érzés és a kép önelvűségét vallotta, szembefordult a hasznosság minden vonatkozásával, és az öncélúságnak egy sajátos és célzatossággal teli formáját akarta kialakítani, hogy a köznapi világ szemében haszontalannak látszó jelenségeire (és felfogása szerint ilyenek a versek érzései és hangulatai, hétköznapi tárgyai) esküdhessék. Hermetizmusa azonban csak rövid ideig tartó volt, mert már 1963-ban a szürrealista iskolától kapott versvilágának kimunkált változatait mutatta fel. Ebben az időben a szabad asszociációkat elbíró, az egyenes beszédet felszívó, impresszionizmust és képtobzódást egyaránt biztosító monológformát kedveli, amelyben a szubtilis költőiség és érzelmesség a nyers valóság, sőt a rút megjelenési módozataival találkozik. Az esetlegességek jellegzetes diadalait jelentették ezek a versek, hiszen a költemény születésének spontaneitását hangsúlyozva a valóság különféle elemeit már ekkor pusztán alkalmakként fogta fel, hogy így építhesse fel a vers külön világát, eljátszhasson a kínálkozó lehetőségekkel (Mozart biliárdasztalára).

Az őszinteség és a leírás hagyományos módozatait hiába keressük költészetében. Költeménye nem "közöl", hanem hatásokat akar kiváltani, a költő az érzékenységet teljesen az olvasóra gyakorolt hatás szolgálatába állítja, míg önmagát egészen háttérbe szorítva a tárgyiasság törekvéseit helyezi a figyelem előterébe. Nem véletlen, hogy Tolnai Ottó is a szabad költői kreáció híve, kinek módszere a szabad alakítás lehetőségéből születik meg, s a felfedezés csorbítatlan örömét hívja elő. Hagyományos kifejezéssel szürrealisztikusnak minősíthető versvilág keletkezett így, csordultig telve a hétköznapok már költőileg devalválódott, s nála új ragyogást kapott csodáival, nemkülönben pedig érzelmességgel is, annak bizonyságaként, hogy költőisége mélyén ennek hatásai is érvényesültek.

Költészete azonban az ironikus távolságtartásban lelt előre vivő lehetőségére, s ennek megerősödése fokozatosan háttérbe szorította neoszürrealizmusát. Nagyobb lélegzetű, parttalannak tűnő verseit, melyeket ő "versben való nyújtózkodásainak" tart, lassanként a dadaisztikus dal és a poéma műfaja váltja fel. "Dalainak" legjellemzőbb példái Gerilla-dalok című, ötven versből álló ciklusában olvashatók, míg a poéma sajátosan alakított formáját a Domonkos Istvánnal közösen írt Mao-Poe című műve példázza, s e két versrendszer között állnak az olyan, elsősorban lírainak felfogható hosszabb költeményei, mint a Don Quijote, a Kodály, a Balaton és a Guevara címűek, amelyek amazok analitikus technikájával ellentétben, szintézisre törekvő szándékaiból születtek, és szürrealista-dadaista ódákként értelmezhetők. A vers "láthatóbb" szintjén végzett {124.} kutatásainak eredménye a "képinek" az elhatalmasodása költészetében. Verskollázsai azonban nemcsak asszociációs készségét jelzik, hanem szatirikus hajlamairól is hírt adnak. Újabb verseiben eljutott költészete kritikai felmérésének igényéhez is. A Nullás liszt című költeményében például nemzedékének költői szándékairól vall őszinte, egyben megidéző módon:

emlékszel akár ifjúkorunkban

elölről tudtuk kezdeni

mint kevesen a világon

mi csak folytatható

a költészetet

kétfelől fúrtuk a levegőt

s mint Szindbád a csontból a velőt

kiütöttük a nemlétezőt ...

Versek című kötetének ötvenegy számozott verse pedig költészetének mintegy a summája: felvonultatja motívumait, témáit, megoldási módjait, miközben újrateremti egykori költői önmagát.

Prózájából kisregényeit, hippi-novelláit, útirajzait kell kiemelnünk, valamint Rovarház (1969) című radikálisan kísérleti regényét, nemkülönben pedig a Gogol halála (1972) című prózakötetét, amelynek darabjai a prózaverset és a lírai feljegyzéseket összekötő köztes műfaji területeken helyezhetők el.