Brasnyó István (1943–)

Brasnyó István munkássága már lazábban kapcsolódik az Új Symposion köré csoportosultak tevékenységéhez. Sokáig egy lényegében alaktalan érzés- és költészeti anyaggal dolgozott, amelyben olvasmányainak reminiszcenciáira ismerhetünk. A versszerű prózai kifejezésben azonban élményeinek autentikus megfogalmazási lehetőségeit fedezte fel, majd avatta művészi elvévé és gyakorlatává. A közép-bácskai tanyavilágban leélt gyermekkor képvilága merült fel lírai veretű prózájában és prózaverseiben, szerencsés módon ötvözve szürrealisztikus emlékfelidézést és tény- és tárgyszerű közlésmódot. Ez az egyszerre szürrealista és szociológiai ihletettség immár költeményeiben is tükröződik. Ezeknek első sorozatai jelentek meg Szociográfia című kötetében (1973). Gyermek- és ifjúkora világának mikrorészleteit örökíti meg olyan programszerűen, mintha a klasszikus parnasszista líra távoli sugallatai is befolyásolták volna, csakhogy {129.} tónusai lágyabbak, hangja elégikusabb, és bármennyire is tárgyilagos és pontos a lírai kép, a legapróbb részletekről sem megfeledkező, nem tagadja meg közléseinek emlékjellegét, noha a versek ideje jelen idő. Ez pedig szinte kizárja az emlékezéseknek elengedhetetlen kísérőjét, a nosztalgiát. Az író merengés közben sem sírja vissza eltűnt gyerekkorának színeit, illatait, formáit és eseményeit, hanem csupán közli őket. A versmozaikkockákból készül ilyen módon egy nagybirtok tanyaközpontjának lírai szociológiája, amelyben azonban nemcsak "névsorolvasást" tart, amikor emberi arcképeket sorakoztat fel. Megírja az évszakok "szociográfiáját" is. Ezekben a leírások lehetnének általánosak, hiszen évszakokról van szó, Brasnyó István azonban szinte mindegyik képét helyhez köti, világának elidegeníthetetlen részévé teszi. Szociográfiai kutatásainak összefoglaló eredménye a Kialudt tűz című verseskönyve, amelyet részben az Üres királyok (1970), részben pedig az Égetni viszik? (1973) című köteteinek versei, miniatűrjei ellenpontoznak, illetve a Csapda (1971) és a Lampion a fán (1972) című köteteinek kisprózája egészít ki. A szürrealista líra modern tanulságait vonta le ezeknek a köteteknek az írásaiban: a való világ részletei kapnak szürrealisztikus megvilágítást bennük, ezáltal átalakulnak, elvarázsolttá válnak; az emlék tengermélye üzen velük.

Az epikusabb közlés igénye mozdult ezekben az írásokban, első meggyőző eredménye azonban csak a hetvenes évek elején született meg, amikor megírta a Vissza című történelmi kisregényét, amely nyomatékosan figyelmeztetett az író oly feltűnő, történelem iránti érdeklődésére, lírájának értelmezéséhez is új szempontokat kínálva. Közép-Bácska "síksági létformájának" ugyanis nemcsak geográfiáját és antropológiáját, de históriáját is meg akarta örökíteni előző köteteinek egyes darabjaiban. A Vissza lapjain a történetiség kerül érdeklődésének előterébe, és az író megidéző ereje, a történelmi atmoszféra benyomását kiváltani tudó képessége művészetének új erényeként jelent meg. A mulandót és az eltűnőt idézte meg, egyben azonban az "időtlenségbe" is emelte, a mitologizálás egyik formáját alakította ki, amelyben egyrészt a részletekkel való bánás a jellemző, másrészt az életfelfogás, amelyet axiómaszerűen a következőképpen fogalmazott meg: "Volt valami, ami kényszerítette a világot, hogy így legyen. Hogy mi merült fel ezután, az a maga folytonosságában nem is fontos. Hogy két órányit élsz-e benne, vagy itt maradsz mindvégig ..." Nem véletlenül idézi meg azt a kort a Vissza lapjain, amikor a török uralom már megszűnt Bácskában, de még senkiföldje volt, "puszta ország", ide érkezik Törökországból jövet Jean de Mercier lovag, császári követ, Bécs felé tartó útjában. Nincs fogódzója a hősnek sem térben, sem időben. A cselekményt a felaprózottság, az egészen rövid fejezetek teszik időtlenné. "Az utakon egy nyom sincs, miféle ország legyen most ennek a neve, ha népét megtartani nem tudta ..." A hős mintha a kietlenség poklába érkezett volna: "Fenn madarak kerengnek, {130.} szűk körökben, félő, hogy az embert is megtámadják. Talán itt gyűlik össze minden keserűség a világon, talán ezen a mocskos mocsáron folyik le a földről, s mire az ember magányosan végiglábol rajta, alighanem megsejti, milyen a pokol ..." Ilyen felfogásban írja elbeszéléseit is, függetlenül attól, hogy történetiek-e, vagy pedig a közelmúltban játszódnak le. A "megállt idő", a határait veszített tér közegében élő emberek történeteit mondja el.