Gál Sándor (1937–)

Gál Sándor a hatvanas évek elején tűnt fel problémakereső, részben romantikusan lázadó költészetével. Első kötete Arc nélküli szobrok címmel 1964-ben jelent meg; egyre visszatérő motívumai a falujával való azonosulás, az emberszeretet, a békevágy. Második kötete: Napéjegyenlőség (1966) már lényegesen egységesebb, áthatja a faluról városba került fiatal értelmiség ambivalens életérzése, s számos szociográfiai jellegű verset is tartalmaz. Negyedik kötetében, a Szabad vonulásban (1969) előtérbe kerülnek a nemzetiségi lét problémái, keserű történelmi tapasztalatai. "Azok a legemlékezetesebb költeményei, melyekben a fizikai tárgyak pszichikai tárggyá lényegülve tükrözik a szubjektum érzésvilágát, tudattartalmait, melyeknek alanyai és tárgyai egymásba mosódva vannak jelen" – állapította meg 1976-os keltezésű cikkében Zalabai Zsigmond. Következő verseskötete Kőlapok címmel jelent meg (1973), mely főként az elmúlás elleni költői küzdelem dokumentumának tekinthető: a versek e költői lázadásnak filozófiai kiterjedést is adnak. Gál összefoglalásra törekszik, verseiben néhol olvasmányélményei emlékeit is megtaláljuk (Madách, József Attila). A kötet leggyakrabban használt kulcsszava az egzisztencialista filozófia fontos fogalma, a "semmi" ilyen szóképekben jelenik meg: "Két csend tornya közt a semmi (mindenséget nemző idő) szülni készül és megszületni."

A nyolcak antológiájában feltűnt lírikusok közül a figyelemre méltó kísérletezők közé tartoznak az önálló kötetekkel is jelentkező Simkó Tibor, Petrik József, Török Elemér, Gyüre Lajos. A később föltűnő költők sorából nyilván kell tartanunk Tóth Elemér, Batta György, Bárczi István költeményeit. Az utóbbinak eddig egyetlen verseskötete jelent meg (Tükör előtt, 1968), de ezt az irodalomkritika osztatlan elismeréssel fogadta. A gyermekversek költői közül kitűnnek: Simkó Tibor, Petrik József, Tóth Elemér és Varga Imre.

1970-ben Egyszemű éjszaka címmel kilenc modern költő antológiája jelent meg; a kötethez Tőzsér Árpád írt előszót.

"Az ő verseikben hiába keresnénk – olvassuk az előszóban – osztályharcos világnézeti vagy politikai problémákat, de bármilyen egyéb irodalmon túli szándékot is, magányuk feloldását kizárólag a szótól, a költészettől várják." Legtöbbjüknek azóta önálló kötete is megjelent, s fejlődésük több irányban ágazott el. A hagyományos költői formákhoz áll közel {37.} Mikola Anikó (1944–) és Kulcsár Ferenc (1949–) lírája. Mikola Tűz és füst között (1971) című kötetében korszerű költői formában énekli meg az otthonát vesztett asszony magánosságát. A gyűjtemény egészét áthatja a szorongás, a szkepszis, a bizonytalanság és a menekülés "a szánalom fáklyái hegyén vergődő napokból", Kulcsár Ferenc Napkitörések (1972) és Édennek neveztem (1975) című kötetei a realizmus, a közérthetőség irányában való fejlődésről tanúskodnak. Utóbbi kötetében érzelmes, szerelmi líra uralkodik, ami e csoport más tagjainak tárgyias lírájában szinte teljesen ismeretlen.