A KÉT VILÁGHÁBORÚ KÖZÖTTI IDŐSZAK SZELLEMI ÖRÖKSÉGE

A terület Csehszlovákiához csatolása váratlanul érte a magyar lakosságot, amely e megrázkódtatást csak nehezen tudta kiheverni. Az értelmiség jelentős része kivándorolt, az állami alkalmazottak ezreit bocsátották el. Érzékeny veszteséget jelentett az erőszakos reasszimiláció és asszimiláció, úgyszintén a magyar anyanyelvű zsidó lakosság nemzetiségi különválasztása.

{160.} Kárpát-Ukrajnában a nemzetiségi elnyomás még a dél-szlovákiai magyarságénál is súlyosabb volt, mert nemcsak a csehek és szlovákok részéről nyilvánult meg, hanem kijátszották a magyar kisebbség ellen az ukrán lakosság nemzeti érzelmeit is. A húszas években végrehajtott földreformból kihagyták a nincstelen magyar parasztságot; színmagyar falvakba és vidékekre cseh telepeseket és hegyilakó ukrán családokat telepítettek, ingyenes földhöz, házépítési és jószágvásárlási állami kölcsönhöz juttatták őket, iskolákat, helyenként még templomot is építettek számukra. A magyar falvakban cseh és szlovák tannyelvű iskolákat nyitottak, amelyekbe ingyen tankönyvekkel, ruházattal és élelemmel toborozták a tanulókat. Eközben egész Kárpát-Ukrajnában (az akkori Ruszinszkóban) egyetlen magyar középiskola működött: a beregszászi reálgimnázium.

Súlyosbította a helyzetet, hogy az új államalakulatba került magyarságtöredékek az első években maguk sem ismerték fel a megváltozott társadalmi és politikai viszonyokat, az adott állapotot ideiglenesnek tekintették.

A kábultságban, passzivitásban élő magyarság csak a húszas évek közepén ocsúdott fel. Ez volt a kisebbségi helyzetfelismerés és útkeresés korszaka. A politikai tájékozódás három alapvető formája alakult ki: a negativista ellenzékiség, az "aktivizmus" és a kommunista mozgalom. Az abszolutizmus korának tiltakozó eszközét, a passzív rezisztenciát hirdető és alkalmazó negativista ellenzékiség feladta a pozitív cselekvés lehetőségét, s elutasított minden olyan kezdeményezést, amely az új viszonyokkal számoló komplex kisebbségi kultúrmunka megteremtését, az adott társadalmi keretbe való beilleszkedést célozta. A leghaladóbb társadalmi nézeteket képviselő kárpát-ukrajnai kommunista mozgalom és sajtó a nemzeti kulturális érdekekkel kapcsolatban némileg tartózkodó volt. Hetilapjuk, a Munkás Újság szerkesztői és munkatársai, Fejér Herman, Gáti József, Kaselyák Béla, Török Pál, Becske Elemér, Fedor János (Kovács Kálmán), Ilku Pál, valamint a Korunkban is publikáló Szabó Imre és Neufeld Béla elsősorban közírókként, publicistákként váltak ismertekké. Hangsúlyozottabb volt a kommunista kulturális tömegszervezetek, elsősorban a Dolgozók Közművelődési Egyesületének tevékenysége.

A passzivitás tarthatatlanságát, a megtartó munka szükségességét a pozitív aktivizmus képviselői ismerték fel először. Ők indították 1922-ben a kulturális missziót vállaló, ismeretterjesztő Néplapot. (Szerkesztette Petách Endre, majd dr. Szerényi Ferdinánd, a Masaryk-akadémia későbbi főtitkára.) A lap munkatársai – felismerve, hogy ez a kisebbségi önvédelem legfontosabb területe – elsősorban népművelési feladatokra vállalkoztak. A közös cél egy ideig egységfrontba tömörítette a haladó polgári és a baloldali értelmiséget. A Podkarpatszka Ruszi Általános Magyar Tanítóegyesület 1928-ban megindította havi folyóiratát, a Magyar Iskolát. (Szerkesztői: dr. Szerényi Ferdinánd, Czabán Samu, Joannovics Aurél és Kor-{161.}mos Gerő.) A Magyar Iskola a kisebbségi önvédelem mellett a kisebbségi önismeret lapja volt: az elméleti és gyakorlati pedagógiai írások mellett elsősorban honismereti és szociográfiai írásokat közölt.

A két világháború közötti kárpát-ukrajnai magyar kultúréletben ez a tanítómozgalom jelentette az egyetlen szervezett és tudatos erőt. A Magyar Iskola mellett Czabán Samu 1927 és 1929 között megjelentette a Jó Barátom című gyermeklapot, valamint ennek könyvsorozatát, majd 1934 és 1936 között az Új Korszakot, "a csehszlovákiai progresszív irányú magyar tanítók lapját", melynek a szerkesztő mellett legfontosabb munkatársa Ilku Pál volt. Ugyancsak pedagógiai jellegű volt Varga Imre, Narancsik Imre és Tárnok Gyula a regösmozgalomhoz közel álló ifjúsági lapja, a Baráti Szó.

Mindez azonban a kisebbségi kultúréletnek csak egy – bár az önfenntartás szempontjából rendkívül fontos – részét érintette. A terület legkiválóbb szépírói (Tamás Mihály, Sáfáry László, Herpay Ferenc) éppúgy, mint a legjelesebb szakírók (Sas Andor, Bellyei László) helyi fórumok és szervezetek hiányában az egységes csehszlovákiai magyar irodalmi életbe illeszkedtek be. Ennek ellenére az írásaikat jellemző tájélmény és szociográfiai-szociológiai elkötelezettség megalapozhatta volna a kárpát-ukrajnai magyar irodalom további fejlődését, ha az intézményesítés és kiteljesedés lehetőségét nem szünteti meg az újabb államfordulat.

Kárpátalja magyar lakosságának zöme indokolt örömmel fogadta a 1938-as visszacsatolást, nemzeti érzelmeiből fakadó lelkesedése azonban hamarosan megcsappant. A háborús hangulat, a gazdasági romlás, a rohamosan fasizálódó rendszer, a megtorlások, különösen az "anyaországi felsőbbrendűség" durva megnyilvánulásai ellenérzést váltottak ki a lakosság körében, amelynek gondolkodásmódja és magatartása demokratizálódott az eltelt húsz esztendő alatt. Szembe kell nézni azzal a paradox ténnyel, hogy a visszacsatolásban eltöltött hat év jóval nagyobb rombolást vitt véghez a kárpát-ukrajnai lakosság magyarságtudatában, mint a kisebbségi sorban leélt két évtized.

A visszacsatolással szükségtelenné váltak és megszűntek a kisebbségi intézmények, fórumok, sajtószervek. A könyvkiadás visszaesett, a megjelent könyvek irodalmi értéke silány volt. A jelentősebb írók szétszóródtak vagy elhallgattak. Csak elvétve publikált Bellyei (Zapf) László és Herpay Ferenc, hallgatott az 1940-ben Beregszászba áttelepült Győry Dezső, az I. köztársaságbeli magyar irodalom vezéralakja. Az illegalitásba kényszerült kommunista párt hangja is alig jutott el a lakossághoz, így nem volt, aki a kárpát-ukrajnai magyarságot felkészítse az újabb, negyedszázad alatt immár a harmadik államfordulatra, életének legnagyobb sorsfordulójára.