IRODALOMTÖRTÉNETÍRÁS

Az 1944 után meginduló irodalomtörténészi munkát a "tudományalapítás" törekvése jellemzi. Érthető ez, ha tekintetbe vesszük, hogy az irodalomtörténetírás két háború közötti előzményei jelentéktelenek; intézményes keretet mindössze a kolozsvári egyetem magyar tanszéke s az Erdélyi Múzeum című folyóirat biztosított számára, mindkettő Kristóf György és György Lajos szemléletében konzervatív, módszerében és eredményeiben a századforduló pozitivizmusához tapadó irányításának jegyében. Az intézményes keretek hiánya eleve lehetetlenné tette a jelentősebb szövegkritikai kutatást és kiadást; e téren mindössze a Jancsó Elemér szerkesztésében megjelenő Erdélyi Ritkaságok-sorozat jelentett eredményt. Irodalomtörténeti tárgyú tanulmány, cikk a Pásztortűz és az Erdélyi Helikon hasábjain is jelenik meg, ám ezek publicisztikai szintű alkalmi megemlékezések, méltatások, s a korszak irodalma még legigényesebb vállalkozásaiban is megáll a személyes véleményt megfogalmazó esszénél, amilyen Makkai Sándor Ady-könyve.

Közvetlenül 1944 után az irodalomtudomány elsősorban nagyközönséghez szóló formáiban éled fel: a napisajtó cikkeiben, s olyan népszerű kiadványokban, amilyen Benedek Marcell munkája, Az irodalmi műveltség könyve (1947) a Józsa Béla Athenaeum kiadásában. A szorosan vett iro-{190.}dalomtörténetírás megindulása Gaál Gábor kezdeményezéséhez fűződik: az ő szerkesztésében megjelenő Haladó Hagyományok-sorozat nemcsak a magyar irodalom klasszikus értékeit juttatta el a romániai magyar olvasóközönséghez, hanem e kötetek bevezetői, bár népszerű formában, de az illető író vagy irodalmi jelenség szakszerű jellemzésére, értékelésére is módot adtak.

Gaál Gábor szerkesztői célja a marxista irodalomtörténetírás megteremtése volt, a Haladó Hagyományok és az Utunk irodalomtörténeti vonatkozású anyagának sajátságai ebből vezethetők le. Elsősorban az újraértékelés szándéka; a megjelenő tanulmányok fő törekvése a polgári irodalomtörténetírás tételeinek, értékeléseinek polemikus felülvizsgálása a történelmi materializmus alapjairól. Ha vannak is e téren proletkultos túlzások, ha megfigyelhetők is irodalom és társadalom közvetlen összefüggésének erőszakolt magyarázatai, egészében ez a törekvés eredményes volt, s sikerült egybehangolnia a romániai magyar irodalomtörténeti köztudatot a hasonló jellegű magyarországi szakirodalom eredményeivel. Az újraértékelésnek ez a láza csak később válik a tudományos fejlődés korlátjává, amikor – az irodalomtörténet ideológiai kérdéseinek tisztázása után – az anyagfeltáró, filológikusabb kutatómunka változatlanul háttérbe szorul a spekulatív módon szociologizáló felfogás mögött. A hatvanas évek elejétől indul meg az irodalomtörténetírásban az a folyamat, amelyet a "második újraértékelés" hullámának nevezhetünk; ettől kezdve szemlélik kutatóink higgadtabban polgári elődeiket, s hasznosítják érvényes eredményeiket, másrészt a szociologizmust is kezdi felváltani az esztétikai értékekre ügyelő, tárgyilagosabb értékelés és értékrend igénye. Intézményesen az irodalomtörténetírás műhelye elsősorban a kolozsvári egyetem magyar irodalom tanszéke, rajta kívül említenünk kell a Románia Szocialista Köztársaság Akadémiájának magyar irodalomtörténettel foglalkozó kutatóit, a szakjellegű közlemények fóruma pedig az akadémia folyóirata, az 1957-ben indult Nyelv- és Irodalomtudományi Közlemények. E félévenként megjelenő, a nyelvtudománnyal osztozó kiadvány mellett az irodalomtörténetírás jelentkezési helyei változatlanul a szépirodalmi folyóiratok, az Irodalmi, később Kriterion Könyvkiadó elő- és utószó-lehetőségei. Ez magyarázza az irodalomtörténetírásban a népszerűsítő hangnem és az alkalmiság változatlan túltengését a kifejezetten szakjellegű munkák rovására. 1962-ben megindult ugyan a Kritikai Kiskönyvtár-sorozat, de 1966-ig csendben el is halt. Nagyobb reményekre jogosít a kismonográfiák 1968-ban indított sorozata az Ifjúsági Könyvkiadó kezdeményezéseként.

Ha az irodalomtörténeti munkát szakterületként nézzük, szembetűnő, hogy a régi irodalomnak úgyszólván alig akad kutatója, nyilván az ehhez a munkához szükséges levéltári kutatást lehetővé tevő történelmi és nyelvészeti előképzés hiánya miatt. Tudományos rangút úgyszólván egyedül Szigeti József (1912–) alkotott e területen; kutatásainak java eredményét {191.} A mű és kora (1970) című kötete foglalja össze. Szigeti József sem tartozik a régi irodalom adatbúvár kutatói közé, nagyobb tanulmányait a műelemzés és a szintézisteremtés igénye jellemzi. Elemzései elsősorban mű és alkotó, író és kor összefüggéseiről tárnak fel érvényes, eddig homályban maradt, s külső adatok helyett magának a vizsgált műnek az érveivel alátámasztható igazságokat. Így a műből kirajzolódó szellemi portré azonosításával sikerül meghatároznia a Balassi-Comoedia ismeretlennek tartott szerzőjét (A Balassi-Comoedia és szerzője), vagy a fiatal Balassi Bálint verseinek külső adatok híján bizonytalan időrendjét (A fiatal Balassi Bálint).

A felvilágosodás korának kutatása elsősorban Jancsó Elemér (1905–1971) nevéhez fűződik. Munkássága csak részben összpontosul a korszak szépirodalmának történetére: egyetemi jegyzetében (A magyar irodalom a felvilágosodás korában, 1969), valamint Csokonai, Kazinczy, Berzsenyi válogatott műveihez írott bevezetőiben foglalkozik ezzel (összegyűjtve: A felvilágosodástól a romantikáig, 1966). Fő munkaterülete kultúrtörténeti jellegű: a jakobinus mozgalomnak és a felvilágosodás eszméinek erdélyi hatását vizsgálja több tanulmányában; sajtó alá rendezte Az Erdélyi Magyar Nyelvmívelő Társaság iratait (1955), terjedelmes bevezetőben dolgozva fel a társaság történetét és jelentőségét. Mint színháztörténész a kolozsvári magyar színház felvilágosodás és reformkori múltját tárta fel, gazdag adatközlései mellett méltatva a színház korabeli szerepét a nyelvművelés, a haladó társadalmi eszmék, a romantikus életérzés tömegélménnyé tételében. A két világháború közötti romániai magyar irodalom történetéhez személyes hangú emlékezései és néhány elemző esszéje (Kuncz Aladárról, Berde Máriáról) nyújt adalékokat. Ugyancsak a felvilágosodás korára irányulnak Kocziány László (1920–1977) levéltári kutatásai.

A 19. századnak s azon belül az erdélyi reformkornak a kutatója Antal Árpád (1925–). Szentiváni Mihályról írott monográfiája (1958) nemcsak elsőként elemzi marxista módon és a teljes életmű ismeretében "Erdély Petőfijének" munkásságát, hanem a reformkori Erdély irodalmi életének tömör összképét is nyújtja. Kriza János költészetéről közölt tanulmányát (1965) mint egy átfogó Kriza-monográfia első fejezeteit üdvözölte a szakkritika. Szorosan vett szakterülete mellett azonban munkássága – egyetemi jegyzetében, bevezető tanulmányaiban – a 19. század egészét átfogja. Túlnyomóan e korszakra irányulnak Engel Károlynak (1923–) a román-magyar irodalmi kapcsolatokat vizsgáló, számos ismeretlen adatot, irodalomtörténeti vonatkozást nyilvánosságra hozó kutatásai. A történész Benkő Samu (1928–) Kemény Zsigmond ismeretlen naplójának és Bolyai János hátrahagyott írásainak feldolgozásával, valamint sajtó alá rendezésével gazdagította e korszak irodalomtörténeti képét. Művelődéstörténeti tanulmányait Sorsformáló értelem (1971) és A helyzettudat változásai (1977) című köteteiben adta közre. Rohonyi Zoltán (1928–) a magyar {192.} romantikus irodalom első szakaszát dolgozta fel (A magyar romantika kezdetei, 1975).

A magyar századfordulónak, a modern magyar irodalom előzményeinek kérdéseivel Dávid Gyula (1928–) foglalkozik, elsősorban Tolnai Lajos életére és munkásságára irányuló kutatásaiban. A korabeli próza, a századfordulói realizmus és naturalizmus problémáit tárgyalják Kozma Dezső (1936–) tanulmányai, köztük Petelei Istvánról írott monográfiája (Egy erdélyi novellista, 1969).

A 20. századi magyar irodalomra, valamint a két háború közötti romániai magyar irodalomra vonatkozó cikkek, tanulmányok tömegében vajmi nehéz a népszerűsítő írásoktól, szubjektív hangú esszéktől az irodalomtörténeti jellegű közleményeket elválasztani. Kisebb adatközlőktől eltekintve, az Ady-filológus Bustya Endre (1927–) munkássága érdemel itt elsősorban figyelmet, aki a költő novellisztikájának összegyűjtésével (1957) a kritikai kiadás vonatkozó köteteinek legfontosabb előmunkálatait végezte el, Ady-életrajzában pedig számos téves vagy kétes adat kiigazítására talált módot. Két háború közötti irodalmunk és a román-magyar irodalmi kapcsolatok történetének feltárásához járul hozzá Réthy Andor (1904–1972) gyűjtőmunkája.

A két háború közötti hagyományok talaján (e hagyományok közül kiemelkedik Bitay Árpád munkássága, illetve Ion Chinezu 1930-as könyve az akkor még egészen fiatal romániai magyar irodalomról) eleinte pozitivista lelkiismeretességgel, újabban a modern összehasonlító irodalomtudomány eredményeinek, illetve reflektorfénybe került céljainak hatására a román-magyar kapcsolattörténet kutatói jelentős részt vállalnak nemcsak az irodalomtörténeti népszerűsítésből, hanem az eredeti kutatásból is. A Brassói Lapok egykori publicistája, a műfordító Kakassy Endre (1904–1963) a román szaktudomány által is nagyra értékelt, esszéhangvételű monográfiát írt Eminescuról (Eminescu élete és költészete, 1962), előtérbe állítva a múlt századi nagy román költő magyar költészethez fűződő kapcsolatait. Hasonló szándék vezette a prózaíró Sadoveanu életművének felmérésekor is. A már említett Engel Károly, Dávid Gyula és mások tanulmányai, ha még nem is egy átfogó tudományos terv keretében, a magyar-román kapcsolattörténet korszerű kutatásának lehetőségeit villantják fel, Petőfi, Arany János, Jókai, Mikszáth, Ady, Móricz Zsigmond, József Attila román irodalomtörténeti párhuzamainak, kapcsolatainak jelzésével. E tanulmányok egyike-másika a román népköltészet hatása s a 19. és 20. századi román irodalom számos kiemelkedő alkotójának teljesebb megismerése szempontjából is jelentős; példaként említhetjük St. O. Iosif, George Coşbuc, Ioan Slavici, Iosif Vulcan, Liviu Rebreanu, Mihail Sadoveanu, Emil Isac, Octavian Goga verseit, prózai munkáit vagy műfordításait. (Sajnos, a kortárs irodalomra vonatkozó, hasonló jellegű összehasonlító tanulmányokra nem hivatkozhatunk, így a romániai magyar irodalom {193.} sajátos vonásait e tekintetben legfeljebb néhány utalással jelezhetjük irodalomtörténeti összefoglalásunkban.)

A 20. század, illetve a romániai magyar irodalom tárgykörébe tartozó jelentősebb irodalomtörténeti munkák szerzői többnyire kritikusként ismertek elsősorban (kivétel a Kováts József-monográfia írója, Kicsi Antal, a Bolyai-hagyaték mellett főképp Kovács Györgyöt tanulmányozó Abafáy Gusztáv, vagy az Erdélyi Helikonnal és Kós Károllyal foglalkozó Varró János).

Ugyancsak itt kell szólnunk a rokon tudományok jelentős művelőiről. Szabó T. Attila (1906–) az egyetemes magyar nyelvtudomány kiváló képviselői közé tartozik, emellett a folklór- és néprajztudományban is jelentékeny eredmények fűződnek nevéhez. Faragó Józseffel és Antal Árpáddal együtt feldolgozta Kriza János munkásságát. A kolozsvári egyetem magyar nyelvészeti tanszékének vezetőjeként dolgozott. Tanulmányaiban, amelyeket Anyanyelvünk életéből (1970), A szó és az ember (1971), valamint Nyelv és múlt (1972) című köteteiben gyűjtött össze, nyelvtörténeti, helynévtudományi, nyelvjárástörténeti és nyelvművelési kérdésekkel foglalkozott. Erdélyi magyar szótörténeti tár című, 1975-ben indult hatalmas vállalkozása sok évtizedes levéltári gyűjtőmunka alapján dolgozza fel az erdélyi magyar szókészlet történetét. Munkássága hatására alakult ki a nemzetközi tudományos körökben is számon tartott "kolozsvári nyelvészeti iskola", amelynek a nyelvjáráskutatással foglalkozó Márton Gyula és Gálffy Mózes, a stílustörténész Szabó Zoltán és az általános nyelvész Teiszler Pál a jelentékenyebb tagjai.

Gáll Ernő (1917–) a Korunk főszerkesztője, a kolozsvári egyetem professzora. Tudományos munkássága a romániai szociológiai irodalommal, ennek történetével, illetve az értelmiség szociológiai vizsgálatával foglalkozik. A romániai polgári szociológia (1958) című munkája románul is megjelent. A humanizmus viszontagságai (1972), Tegnapi és mai önismeret (1975), valamint Pandora visszatérése (1979) című tanulmányköteteiben széles eszme- és művelődéstörténeti megalapozással vizsgálja a nemzetiségi tudat kialakulását és fejlődését, ennek a tudatnak a történelmi és szociológiai sajátosságait. A "sajátosság méltóságát" hirdeti, a korszerű marxista "nemzetiségtudomány" megalapozásán munkálkodik. Több tanulmánya elemzi a romániai magyar irodalom újabb eredményeit. Válogatott esszéit Nemzetiség, erkölcs, értelmiség (1978) címmel jelentette meg.

Tóth Sándor (1919–) a kolozsvári egyetem tanára, filozófiatörténeti, szociológiai és irodalomtörténeti kutatásokkal foglalkozik. Mint a két világháború közötti romániai magyar szocialista irodalom kutatója jelentékeny filológiai alapozó munkával dolgozta fel a Korunk történetét. G. G. Tanulmány Gaál Gáborról, a Korunk szerkesztőjéről (1971) című monográfiájában nemcsak a neves szerkesztő hiteles portréját festette meg, hanem a nemzetiségi szellemi élet marxista irányzatának fejlődéséről is {194.} képet adott, kritikailag választva el ettől a fejlődéstől a dogmatikus és szektariánus törekvéseket. Rólunk van szó (1980) című tanulmánykötetében a marxista filozófia történetével, a Korunk körül gyülekező baloldali értelmiséggel, illetve a romániai magyar irodalmi életben zajló vitákkal foglalkozott.

A rokon tudományokat képviseli a folklórkutató Faragó József (1922–), akinek tanulmányai Balladák földjén (1977) és Nagy Olga (1921–), akinek a népmesék esztétikájával foglalkozó munkája A táltos törvénye (1978) címmel látott napvilágot. Vita Zsigmond (1906–), a nagyenyedi Bethlen Kollégium egykori tudós tanára az erdélyi magyar művelődés- és irodalomtörténetet gazdagítja munkáival. Monográfiát írt Áprily Lajos munkásságáról, Jókai Erdélyben (1975) című könyvében nagy írónk erdélyi kapcsolatait dolgozta fel, Tudománnyal és cselekedettel (1968) című kötetében művelődéstörténeti tanulmányait adta közre. Mikó Imre (1911–1977) ugyancsak az erdélyi magyar művelődéstörténet köréből közölt tanulmányokat. Megírta Bölöni Farkas Sándor és Brassai Sámuel élettörténetét, tanulmányait Honpolgárok és világpolgárok (1967), valamint Akik előttem jártak (1976) címmel jelentette meg. A csendes Petőfi-utca (1978) című könyvében saját életútját rajzolta meg. Vita és Mikó az erdélyi hagyományok leghűségesebb ápolói, népszerűsítői közé tartozik. A magyar irodalommal foglalkozó román tudósok közül meg kell említenünk Nicolae Balotă, Gavril Scridon és Mircea Zaciu nevét.