A KÖLTÉSZET FEJLŐDÉSE

FEJEZETEK

1945-ben a romániai magyar líra gazdag örökség folytatására vállalkozhatott, hiszen nemcsak az itt élő költők, hanem a modern magyar költészet legjobbjai, József Attila, Illyés Gyula, Radnóti, Babits, Kosztolányi is otthonosak voltak a két háború közötti erdélyi folyóiratokban, a Korunkban, illetve az Erdélyi Helikonban, sőt a nagyobb példányszámú kiadványokban, a napilapokban is. De ugyancsak változatos, színekben gazdag a helyi hagyomány, amely közvetlenül a felszabadulás után – egy-két kivételtől eltekintve – folytathatónak látszik, bár a két háború közötti romániai magyar líra a háborús években vagy azt megelőzően nagy vérveszteséget szenvedett. Dsida Jenő 1938-ban, Reményik Sándor három évvel később még "békésen" válik ki a sorból, a Korunk költőgárdáját a fasizmus tizedeli meg, Salamon Ernő, Korvin Sándor, Brassai Viktor s a polgári beállítottságú Bárd Oszkár végigszenvedik a munkaszolgálat megpróbáltatásait, haláluk körülményei ismeretlenek

A háborút átvészelt lírikusok közül Áprily Lajos már korábban, az 1941-ben Kolozsvárra letelepült Jékely Zoltán pedig 1946-ban költözik végleg Budapestre.

{195.} A meg- és ittmaradtak közül néhány idősebb költő nehezen találja meg helyét az újrainduló irodalmi életben, Bartalis János hosszabb időre elhallgat. A legjobbak egyike, Olosz Lajos és a halk szavú papköltő, Varró Dezső teljesen kihull az irodalmi köztudatból, újrafelfedezésükre egy negyedszázadot kellett várni. Olosz Lajos (1891–1977) kései versei Hattyú-ének (1972), válogatott művei Versek (1968) című kötetében láttak napvilágot. Ebből a nemzedékből Szentimrei Jenő (1891–1959) vállal ismét jelentős közéleti szerepet: a kolozsvári Állami Magyar Színház, majd a Józsa Béla Athenaeum igazgatója, a színművészeti főiskola tanára, de e sokoldalú elfoglaltsága ellenére sem apad el publicisztikai ihletésű lírája. "Sorsod kovácsa magad vagy" – írja 1945-ben, s Az ár felel a gátnak költője új szabadverseinek természetes nyitányaként Petőfi nevével és példájával buzdít a cselekvésre, a jogfolytonosságot hangsúlyozva ("Ó munkás milliók, roppant respublica"). Akárcsak legtöbb költőtársa, ő is versben néz szembe múltjával (Zárszámadás helyett). Halála évében megsokasodnak versei; őszikéiben nemcsak a fájdalmas zárszámadást végzi el, nemcsak közvetlen környezetére, családjára van gondja, hanem a gyarapodó város, az épülő új világ befogadására is marad költői ereje.

Tompa László (1883–1964) ugyan most sem adja fel udvarhelyi magányát, de humanizmusának "egykor pesszimista-kontemplatív jellege feloldódik" (Veress Dániel). Költészete erőteljes közéleti hangsúlyt nyer, bár a végvári magányt és a székely tájat már nem ábrázolja olyan átütő versekben, mint korábban. 1945-ben még viszonylag sok költeményt ír, köztük a Népek karéneke 1945 tavaszán címűt, s aki "farkasjárás éjszakáján" sem hallgatott, most heves átkokat szór a háborúra, háborúcsinálókra. A Gyűlésben az ifjúsággal (1951) a kor jellemző közéleti költeménye, mely inkább a szerző emberi tartására, világnézeti alakulására, semmint lírájának igazi értékeire vet fényt.

Nem figyelhető meg ilyen változás sem Endre Károly, sem Salamon László verseiben. Endre Károly (1893–), legalábbis sikerültebb költői műveiben, mindenekelőtt a Görzi elégiákban, ebben az 1300 soros, disztichonban írt lírai életregényben humanista líráját folytatja töretlenül, de a barokkos stilizáltságot, a szecessziós játékosságot is, bár némi egyszerűsödés megfigyelhető újabb verseiben. A kérdésben a legilletékesebb: a filológus Révay József Endre Károlyt az antik forma tökéletes művészének nevezte. Salamon László (1891–) formaművészete minden tekintetben az ellenkező végletet képviseli, verseinek éles antifasizmusa, békehirdetése s a szocialista építés eredményeinek rímes köszöntése elsősorban közéleti szerepet töltött be, folytatásaként annak a több évtizedes költői pályának, amely még a Nyugat első nemzedékével együtt indult.

A felszabadulást követő években a romániai magyar líra hangadói az akkor középső nemzedékhez tartozó költők, a harminc-negyvenesek – {196.} Horváth Imre, Horváth István, Kiss Jenő, (kényszerű elhallgatásáig) Méliusz József, Szabédi László, Szemlér Ferenc –, akik a Korunk, a Helikon, a Pásztortűz vagy a Termés évfolyamaiban alakították ki költői egyéniségüket, de az új helyzetben egy emberként, sokszor hangban is nagyon hasonulva egymáshoz – mert minden "mellékesről", "partikulárisról" le akarnak mondani – a népi demokrácia mellé állnak, a politikai és társadalmi elnyomástól megszabadult tömegek örömét, hitét zengik. Mindenikük megírja a maga önvizsgáló versét, s meggyőződéssel vallják, hogy véget ért az elmélkedések korszaka, a tettek ideje jött el, ehhez kell alkalmazkodnia a költőnek, a versnek is. Gaál Gábor 1949-ben a forradalmár Majakovszkijt állítja példaképül Horváth Imre és társai elé, s úgy véli, a "tyrtaiosi kérdések" nem békíthetők össze a vers egyéni, személyes jellegével, az "esztétizálással". Horváth István Árad a falu című kötete kapcsán pedig kifejti, hogy ne a költő legyen a vers hőse, hanem a tömegek. (Ennek az irodalompolitikai igénynek tulajdonítható az elbeszélő költemények eluralkodása.) A forradalmi lendület valóban átalakítja a költők többségének líráját, s hosszú éveknek kell eltelniük, amíg – a társadalmi fejlődés és az esztétikai igények újabb, változott szakaszában – e lírikusok külön-külön visszatalálnak önmagukhoz, s a közösségi kérdéseknek hátat most sem fordítva, ismét saját hangjukon tudnak szólni. A költői fejlődés, régi és új eszmények szempontjából hasonló képet mutat az a Szemléréknél fiatalabb poétagárda, amelynek tagjai 1945 előtt értek felnőtté, tulajdonképpeni irodalmi kibontakozásuk azonban már a népi demokratikus szakaszban történik.