A FELSZABADULÁS UTÁNI KÖLTŐNEMZEDÉK

FEJEZETEK

A felszabadulás utáni első költőnemzedékhez tartozóknak hosszú ideig nincsenek önvizsgálati problémáik: társadalmi és irodalmi eszményeiket már az új világ alakítja, töprengés és fenntartás nélkül adhatják át magukat a forradalmi korszak lendületének, a petőfis lobogásnak, a "tyrtaiosi kérdéseknek". Közülük kerülnek ki az alkalmi költészet ifjan klasszikusai; tankönyvek és iskolai ünnepélyek főszereplői lesznek már pályájuk kezdetén. Első, együttes jelentkezésük az Ötven vers (1950) című gyűjtemény, szerzői Bárdos B. Arthur, Hajdú Zoltán, Majtényi Erik, Márki Zoltán és Szász János. Ám ezek s a későbbi versek nemcsak a forradalmi lendület, hanem a proletkult jegyeit is magukon viselik, művészi igénytelenségük ma még szembetűnőbb. Az ötvenes évek második felétől e költők mélyen átélt vívódások árán igyekeznek kialakítani saját hangjukat, s néhányuk erőfeszítését siker koronázza. Hajdú Zoltán (1924–) nem vált ugyan versformát, s ma is "némi biedermeier is kísért verseiben" (Sőni Pál), de küzdelme a fiatalon rátörő betegséggel, s maga a költői megújulás őszinte emberi megnyilatkozásként válik költészete központi témájává, s bizonyos művészi megújhodást is eredményez (Kövek az útszélen, 1964; Égszínkék mágia, 1970). A prózai és verses publicisztikától jut el Bodor Pál (1930–) is a bonyolultabb, intellektuális igényű lírához, ma sem adva fel a közéletiséget, a határozott politikai állásfoglalást (Profán tűnődés Che Guevarához). Költői (és prózaírói) teljesítménye (A meztelen lány, 1969; Monológ zárójelben. Röplapok, 1971) mellett figyelemre méltó irodalomszervezői szerepe: mint a kolozsvári Gaál Gábor Irodalmi Kör vezetője segítette a "második" Forrás-nemzedék költői kibontakozását a hatvanas évek végén. A bukaresti televízió magyar adásának főszerkesztőjeként különös érdemeket szerzett a romániai magyar kultúra és irodalom népszerűsítésében.