Majtényi Erik (1922–1982)

Nemzedékének legjellemzőbb képviselője Majtényi Erik. Előbb kötelezi el magát a politikumnak, mint az irodalomnak. Antifasiszta magatartásáért a Tîrgu Jiu-i internáló táborba zárják. A felszabadulás után – bukaresti újságírói, költői munkássága mellett – különböző társadalmi megbízásokat kap, 1955-ben az írószövetség titkárává választják. Lírai termékenységében Szemlérrel vetekedik, 1952-től a hatvanas évek közepéig szinte évenként jelentek meg verskötetei (köztük jó néhány gyermekverskötet is). E költemények nagy hányada az agitatív lírához tartozik, s művészileg már a szerző sem vállalta őket (legszebb verseinek 1969-es gyűjteményébe egyetlenegyet sem vett fel belőlük). Búcsú az ódáktól (1957) című verseskönyvének címadó darabjában nyíltan vallja meg ítéletét:

{227.} Hát múljatok el búcsúszót se várva

embrió-létű kis lelkendezések,

tán megbocsájt, tán visszatér

az elfelejtett, tiszta sodrú ének.

Az ódák helyét valóban a józan fényű versek foglalják el, az átváltás annyira tudatos és könyörtelen, hogy például a Műteremben alkotója a már elkészült szobor "ajkáról a mosolyt" letörli, farag helyette "töprengő homlokot józan virradatban". Szobrot álmodtam (1965) című kötete óta ez a magatartás jellemző költészetére, a hivatalos derűt s a jelszavakat élet- és tárgyközelség váltja fel.

Legeredetibb versei azok, amelyekben az illúziótlanság groteszk látással párosul, a nagy álmokat az esetlegessel, a köznapival szembesíti (Repülőgép az udvaron, Útitársam szalonnát szeletel, Papírsárkány a villanydróton, Sziszüfosz, Egy vers egyedül). Szatirikus hajlama – melynek prózában is kifejezést adott – sem költőtársait, sem önmagát nem kíméli (Anziksz).