Kányádi Sándor (1929–)

Az udvarhelyi Nagygalambfalván született, verseiben máig ott rezdül szülőföldje hegyeinek, a székely középparaszti életnek a sejtekbe ívódott emléke. A kolozsvári Bolyai egyetemen végzett magyar szakot 1954-ben. Jelenleg a Napsugár című gyermeklap egyik szerkesztője Kolozsváron. Az 1944 utáni első költőnemzedékhez tartozik, ahhoz, amelyik a bontakozó szocialista társadalom keretei között talál rá első lírai élményeire. A szocialista építés aszketikus fegyelme s a korszak problémátlan optimizmusa, az agitátor-költő szerepének feltétel nélküli vállalása jellemzi 1950-től megjelenő első verseit s első kötetét (Virágzik a cseresznyefa, 1955). A "Lobogónk: Petőfi" jelszava benne megfelelő alkatra talál; kezdettől biztos kezű, természetes verselő, aki az élőbeszéd közvetlenségét a Petőfiére emlékeztető hetyke humorral tudja fordulatossá tenni, s akiben a stíldemokratizmus és a "népi jelleg" korabeli követelése a gyermekkori folklóremlékek gazdag erőtartalékait szabadítja fel. Csak későbbi fejlődése figyelmeztet e tanult könnyedségben egy másik költői tartás öntudatlan mozdulására: a munka utáni esték magányáról, a társtalanság fájdalmáról is hírt adó versek sérülékeny, elégiákra ajzott lelket sejtetnek.

A buzdító, derűs verseket az ötvenes évek derekától fokozatosan komorabb, a szocialista fejlődés korabeli ellentmondásait bírálva tükröző versek szorítják ki Kányádi költészetéből is. Az irodalomtól s kora egészétől a forradalmi bátorságot, az igazmondást kéri számon a Sirálytánc allegóriája; a madarak "magáért való lengő játék"-ában meglátja a "szép haszonlesés"-t, s azt, hogy "mikor a tenger birkózni kezdett / a szelek seregeivel // s a sirályok, ó, a sirályság, össze- s szétriadt [...] Nem volt köztük egy égre kiáltó bátor / viharmadár." Ennek jegyében építődik át a Harmat a csillagon (1964) című kötet verseiben költői magatartása. A spontán dalnok pózát töprengőbb magatartás váltja fel, érezhetően sokat foglalkoztatja a költészet, s alkotásainak jellemzője a fokozódó tudatosság lesz. Fel-felbukkan a költőállapot ironikus látása is: "mint ahogyan az már költőhöz méltó, / leballagok a folyópartra" (Meditáció a folyóparton); a tájat, a természetet sem a népköltő, hanem a kultúrember szemével látja: "mintha / régi nagy költők verseiből, / azok mértékére / készült volna az egész éjszaka" (Emlékezés). E tudatosság jelentkezésével párhuzamosan a korábbi könnyedség is kiiktatódik verseiből; {224.} belső feszültségekről, a megismerés lelket próbáló terhéről tudósít. "Téli erdő vagyok. / Éheznek bennem / őzek és farkasok" – vall az ihlet e kétarcúságáról a Téli erdőben. Néphűsége sem marad meg a népi származás derűsen spontán vallomásának, hanem küldetésként él tudatában, a költőt az urbánus életformával s a társadalmi konformizmussal szembeállító erkölcsi mementóként. A Harmat a csillagon ezt a küldetéstudatot a fiatalkori hit szenvedélyével fogalmazza újra; a költő feladata a költői igazság konok keresése, annak kimondása, hogy "labda a hold", hogy az ember számára minden elérhető. Az emberiség tudás és megismerés előtt szálló álmainak hirdetése örök "tovább"-ot szomjazó, forradalmi elégedetlenséggel jár együtt, de a felelősség terhének, a kudarc kockázatának tudatával és vállalásával is. Ami a korai versekben közvetlenül adottnak tűnt, az most elérhetetlen vágyálomként dereng csak: "A boldogság tört szárnyú madara / vergődik a tenyeremen / a boldogság tört szárnyú madarát, / mely évezredek óta / röppen fel s hull alá, / nekem kell felröpítenem." Képalkotás, verselés is jól tükrözi a hangváltást: a boldogságvágy "tört szárnnyal" küzd az elérhetetlen magasságért; az értelmi hangsúlyokkal darabossá tördelt ritmus, a közbeékelt sorokkal késleltetett szakaszzáró rím ugyanezt az újra és újra nekigyürkőző erőfeszítést érzékelteti, hogy csak a strófa végén röppenjen fel, immár hibátlan zenéjű jambusokon, a várt összecsengés. A vers befejezése a tisztaság magányának szinte testamentáló szava: "S ha elszólít a Nap, / nyugodt lélekkel mondják: / tócsákkal nem szövetkezett, / liliomok fürödtek benne, / úgy tűnt el, amint érkezett."

Kikapcsolódás (1966), valamint Függőleges lovak (1968) című köteteiben ez a magányérzés lesz költészetének egyik vezérszólama. Groteszk "történelmi" verseiből nyomasztó vízió kerekedik ki: az egyénben testet öltő gondolat, alkotókedv újra és újra a vereség, a kiszolgáltatottság kínját kénytelen átélni, a kereket feltaláló és kerékbe tört barlanglakótól (Apokrif ének) a krematóriumfüst és atomgomba felhőzte ég alatt elernyedő modern költőig (Kikapcsolódás), a zárt ajtó mögött is a félelemtől megalázott modern emberig (Modern ballada). Hogy a válságba jutott értékek modern világával annál dacosabban szegezhesse szembe a helytállás gyakran céltalannak tűnő, emberhez mégis egyedül méltó erkölcsét, a csodaszarvasűzők sosem lankadó hinni tudását (Rege), vagy a börtönben is lélek és nyelv tisztaságát óvó Kazinczy példáját (Kufsteini grádicsok éneke). Szülőföldjének népétől is ezt igyekszik elsősorban eltanulni; portré jellegű verseiben (A XC. Zsoltár) a hétköznapokba befurakodott történelem terheit panaszszó nélkül hordozó, az élet és a munka heroizmusát pátosztalanul vállaló népi erkölcs szépségével erősíti magát, újabb verseiben egyenesen gyönyört fakaszt ebből a szinte aszkézissé szigorodott hivatástudatból. Az El-elcsukló ének ugyancsak népi példán mutatja meg, hogy amibe "a ló s az eb beledöglenék, az ember beleszokik", s hogy {225.} "kirojtosodott idegek"-kel is lehet menteni égetéstől a könyvet, kallódástól a háznak való követ, s hogy a jövőnek gyűjtő-mentő erőfeszítés prométheuszi örömmel tölti be a hétköznapot is: "... bennebb, a láthatatlanban, / sasra vár türelmetlenül / a megkötözött: kéj a kín. / Vér kering már a láncban. / Zene a csörrenés. / Amputáció lenne a szabadulás."

Ugyanez a hangváltás figyelhető meg utolsó köteteinek tájverseiben is. A Harmat a csillagon még inkább csak költő és természet, költő és szülőföld változott viszonyát méri fel; a természet a városi életformát vállalni kényszerült ember számára elsősorban az emlékezés és a nosztalgiák tárgya, s fájdalmas szépségeivel egy mindenestül múltba merült harmónia megidézője. Így csordul át szinte észrevétlenül a Belvárosi udvar három fenyőfájának képébe a társtalanság, a természetes talajból való kiszakítottság tragikuma; így nyúlik be a versbe a rezgőnyárfa "örök paranoiája" (Nyárfa); ezért száll a vadludak után a sóhajtásszerű versszak: "Nyikorogtok, mint valami / kenetlen égi szekerek, / és álmaimból egy-egy darabka / mindig tovaszáll veletek" (Vadludak). De felbukkan a városi táj is, melyben már nem a természetes békét találja meg a költő, hanem a túl érzékeny lélek baljós látomását: "Elsüllyedt kikötő a város: / mint falánk cápák úsznak ... / a ködlámpás trolik" (Hosszú eső), s ez az "urbánus" borongás fokozatosan beoson a természeti tájba is, s a nyári telihold és a játékos őzsuta világából hirtelen hideg iszonyat, magány és a halál riadalma csap ki (Őszi elégia). A konkrét kép, leírás helyét egyre inkább a látomás jellegű képek foglalják el; a látványból csak az kerül a versbe, ami jelképként kifejezheti a halál, a félelem, a magányos szenvedély hangulatát, s e köré csoportosulnak a látomás elemei, élet és halál, ember és külvilág disszonáns ellentétét egy sajátos, modern természetmítosz formájában vetítve ki. Az őszi hervadás a halni készülő juh gubancos gyapjává, mételyes szemévé alakul, s a befejező kép égbolt és égitestek kozmikus enyészetjelképével tágítja időben, térben végtelenné a pillanat benyomását: "Hátába keni vérét az égalja; / és már senki se tudja, hogy / a sáros holdat hozza-e két kajla / szarva közt vagy a vizenyős napot" (Vén juh az ősz). A két "műfaj" – természetlíra és ars poetica – találkozik szerencsésen Fától fáig című versében; az éjszakai erdőben lovait kereső kisfiú régmúlt rettegése, elszánása élet, halál és megismerő helytállás jelenbe átcsapó dantei szimbóluma lesz, a lét sötét erdeje, melyben újratámadó félelmek között bolyong a költő, "kínálkozó ágak, hurkot himbáló filozófusok" között kergetve célok, hitek, költői kötelesség mindig tovatűnő, mindig új bátorságot adó csengőszavát.

Ezt a költői világot teljesítik ki a Szürkület (1978) című kötet versei, illetve azok az újabb költemények, amelyek válogatott versköteteiben (Fától fáig, 1970; Fekete-piros versek, 1979) jelentek meg. A magányos érzés lassan feloldódik, a nemzetiségi költő mind sűrűbb közösségi kapcsolatainak hatására Kányádi Sándor biztos otthonra ta-{226.}lál a magyar irodalomban, illetve a romániai magyar szellemi életben, amelynek etikai hagyományai átszövik költészetét. Az íróelődökkel és -társakkal kialakított személyes természetű viszonyt jelzik portréversei, amelyek a többi között Illyés Gyula, Szabó Lőrinc, Veres Péter, Weöres Sándor, Kós Károly és Szilágyi Domokos egyéniségét idézik. A nemzetiségi közösséggel kialakított személyes kapcsolatról pedig olyan költemények beszélnek, mint a Fekete-piros, amely a költő népi elkötelezettségéről tesz vallomást. Ez a népi elkötelezettség fejeződik ki nagyszabású költői oratórium formájában a Halottak napja Bécsben soraiban. A vers a nemzetiségi sorsban élő magyarság múltjával és jelenével vet számot, személyes átéléssel, egyszersmind az emberi egyetemesség igényével fejezi ki a nemzetiségi közösség történelmi közérzetét.

Kányádi Sándor a hagyományos kifejezésmódhoz ragaszkodik, verseinek indítása legtöbbször pontosan körülírható emléktémát villant fel, ez "tűnik át" a jelen mozgatta képzelet oldottabb körvonalú látomásaiba. Képalkotásában is szigorú logika uralkodik, verselésében is megőrzi ritmus, rím modernül kezelt, de meg nem tagadott szépséghatását. Az így megteremtett szerkezetbe épülnek be gondolati kitérő vagy egyszerűen csak szövegmontázs formájában az alaptéma kiváltotta képzet- és gondolattársítások, néha szürrealista szabadsággal, élmény és értelmezés, ember és környezet viszonyának még meg nem élt, végig nem járt lehetőségeire figyelmeztetve, a lélek mélyének sejtelmeit tolmácsolva. A klasszikus képletet belülről bontó, a racionális formarendbe ösztön és sejtés disszonánsabb futamait beiktató szövegrészek teszik nyitottá a Kányádi-vers első pillantásra hagyományosan zárt szerkezetét, a meghatározható témának, logikus képrendszernek a többértelműség többletét biztosítva, az olvasót a továbbgondolásra, a vers érzelem- és élményvilágába való behatolásra késztetve. A maga nemében szintézisteremtő költészet ez: fiatalkori erős kötöttségét a népi életformához s az ehhez közel álló irodalmi hagyományokhoz a modern formakezelés, az intellektuális tudatosság feszültségeivel ötvözi, mindig eleven kultúröntudattal óva az értéknek tudott formahagyomány fegyelmező lényegét.