Tóth István (1923–)
Tóth István első verskötetének – Ódák és elégiák (1957) – címe is jelezte, hogy nem tartozik azokhoz a fiatalokhoz, akikkel nagyjából egyidőben mutatkozott be a folyóiratokban. Első bírálói az időtlen humanizmust kifogásolták verseiben, ám semmiképp sem lehetett elmarasztalni költeményeit "borzasság" címén. A görbedi emlékek, a nevelő falu s az egyetemi tanulmányok meghatározta műveltségélmények alakították népi realista és klasszikus reminiszcenciákat őrző líráját. Az előbbinek legszebb példája Kik útjaimon megelőztek című önéletrajzi ciklusa, köztük Az emberi arc című szonettkoszorú. Költészetének gondolatisága azonban nem azonosítható egyértelműen a korszerűséggel, függetlenül a gondosan ápolt hagyományos formáktól, hiszen nemcsak Vízválasztók (1967) című kötetéről mondhatjuk el, hogy "sok versében és versrészletében megállapodott valami sajátságos, materialisztikus természetfilozófia hasonulásainál, s ezeket nem mindig viszonyítja a líra felvevő készségéhez" (Márki Zoltán). Műfordítói munkásságából kiemelkedik a vállalkozás méreteivel az erdélyi humanisták tolmácsolása s a modern francia líra szorgalmas népszerűsítése, melynek eredménye a Jó reggelt, Párizs! (1969) című fordításgyűjtemény.