Létay Lajos (1920–)
Létay Lajos halk szavú lírikusnak indult az Erdélyi Helikon, a Termés hasábjain, ám a felszabadulást követően rövid tanárkodás után előbb az Irodalmi Almanachhoz, majd dramaturgként a kolozsvári Állami Magyar Színházhoz, végül az Utunkhoz kerül, s 1958-tól a romániai magyar irodalmi életben fontos szerepet betöltő hetilap főszerkesztője, ezzel párhuzamosan különböző közéleti megbízásoknak tesz eleget. Ezt a pályaívet követi nagyjából lírájának alakulása is. A negyvenes évek elején gazdagon felbuzogó költészetének legsajátosabb jegye a családias bensőségesség – a családba beleértendő az egész falu, az aranyosrákosi emlékek –, a vonzódás az idillhez, amelynek nem mondanak ellent a nosztalgiával teli, elégikus versek sem, s mindezzel összehangzik a kulturált impresszionista képalkotás. Létay lírájának e termékeny szakaszában olyan költemények születnek, mint a Már egyre vékonyabb a szál, az Elégia, az Otthoni ősz, de folytatódik ez a hang 1945 után is, kezdetben magától értetődően (Hol vannak ők), aztán mind több megszakítással, hogy hosszú időre teljesen a rímes publicisztikának adja át helyét. Pedig az 1948-ban írt Új világ épül még magában hordozza a halk szavú költő alkati és szerzett művészi sajátosságainak összehangolhatóságát a korigényekkel. A vers úgy indul, mint a régebbi Létay-idillek, a természet szépségén elámuló örök emberi öröm alájátszik a társadalmi meghatározottságú optimizmusnak:
| Az ereszekről lecsorduló fényt |
| mohón nyalja az utca sima nyelve, |
| mintha gyerekkoromnak hét kicsi |
| macskája langyos tejben lefetyelne. |
A természet tavaszi megújulása s az emberi tudatban a külvilággal szinkronban alakuló tavasz adja a hangulati alapját a képekre következő jel-{219.}szavaknak, ám a költő itt meg ezeket is igyekszik művésziesen felöltöztetni ("... giz-gazával többé már a múlt /ne legyen fék az idők kerekén"; "Lám, mindenki versenyt munkál, siet, /hogy e világnak téglája legyen". Az átkos múlttal szembesített új életképek tárgyiasságukkal nemegyszer fölötte állnak a kor lelkendezően ódai költeményeinek (Mellettem állasz, Egy nőhöz a villamoson, Beszéljenek!, Vihar készült), későbbi verseiben azonban szakít ezzel a személyes hangú közéletiséggel, így állásfoglalásnak szánt verses publicisztikái nemcsak művészileg, hanem gondolatilag is kiürülnek. Fiatalkori lírájával rímelő – mint akkor a falutól, most az ifjúságtól búcsúzó – elégiái (Intsen nekik ..., Két diófa, Két lány a parton, Ifjúság) s mai költői termésével szinte egészében azonosítható gyermekversei őrzik költőiségének tudatát.