Gellért Sándor (1916–)

Gellért Sándor a népi verselés szabályos ritmusához igazodva rója ma is a verssorokat mikolai magányában, olyan megszállottsággal, mint akit nem az azonnali közlés s a gyors siker érdekel. Ez utóbbiakban jó ideje nem is igen volt része, Angyal Bandi nyomán (1957) című válogatott verseinek kötete óta csak elvétve van jelen írásaival a lapokban.

Nemcsak a versforma, hanem a szemlélet tekintetében sem lett hűtlen mestereihez (A Gulyás Pál bűvlámpája, 1946), az alakítatlan tárgyiasság s egy sajátosan magyar mitológiára épült valóságfelettiség keverékéből formálja líráját, amely különösen a szerző előadásában rendkívüli varázzsal bír. "Kuruc verset írnék, nagy keletje volna" – írja 1942-ben a kurszki erdőben, s valóban a szegénylegény- és kurucdalok hangját is folytatja, különösen A magyarok háborúja című, még 1944-ben megkezdett epikus tablóban, amelyben a szerző új Tinódi Sebestyénként foglalja össze második világháborús katonaélményeit, a galántai állomástól a Don-kanyarig. Abban is lantos ősére emlékeztet, hogy előszeretettel fordul a részletekhez, sorra veszi bajtársait, elmondja a velük történteket, haláluk körülményeit. A sok részletből hatalmas pusztulás képe bontakozik ki, de a katonatársaival egysorsú, náluk az életben maradással szerencsésebb költő {218.} nem tud objektív szemlélő maradni, ítélkezik is, művészileg a leghatásosabban éppen a történelmi utalások révén:

Új szakaszra visznek-hoznak,

új szakaszra, ahol rosszabb.

Nyakunkhoz van varrva-nőve

Buga Jakab farkasbőre.

A mitológiává növesztett történelmi emlékek legköznapibb témájú verseiben is helyet követelnek, s ez ma már nemegyszer groteszk hatást kelt. Az ötvenes években, de később is megpróbál meseszerűen szólni az időszerű politikai eseményekről, a naiv osztályharcos szemlélet s nemzeti büszkeség azonban nem ellensúlyozza egymást, a gyermekeihez szóló ajánlások csak ritkán nyernek a versben értelmet (ilyen kivétel Az óriás szövőszék). Vallomásos őszinteséggel ad számot magányos életének gondjairól.