Kiss Jenő (1912–)

Költészetének meghatározó szemléleti és formajegyei a második világháború előtti években alakultak ki: azok közé a népi származású, a néphez tartozás tudatát őrző költők közé számított, akik a Nyugat, elsősorban az impresszionizmus iskoláján nevelődtek. Az Erdélyi Helikon írói körének tagjaként (egy ideig a folyóirat szerkesztője is volt), Dsida és Áprily lírájának szellemi hatókörében, Kiss Jenő is tiszta emberségű, figyelemre méltó formakultúrájú poézist valósított meg. 1942 és 1944 között a Kolozsvárt megjelenő Termés szerkesztésében vállal részt, olyan nemzedéktársaival, mint Szabédi László, Asztalos István, Jékely Zoltán, Bözödi György. Érthető hát, hogy 1945 után mindjárt megtalálja helyét az új világban, ismét irodalomszervező szerepre vállalkozik, Gaál Gáborral szerkeszti az Utunkat, Gaál Gábor halála után pedig több éven át a lap versrovatát vezeti, majd az Igaz Szónak lesz belső munkatársa.

Költői életművében sincs megszakítás. 1946-ban verset ír Levél egy román asszonyhoz címen, amelyben egy otthoni, mócsi látogatására, verseinek megértő fogadtatására emlékezik: ebben a népen, nyelven túlmutató elismerésben a "testvéri igazság" igazolását látja. A Petőfi-centenáriumon lírai riportban folytatja a gondolatsort (Riporton Petőfi élő emléke körül), egyszerre ünnepli a világszabadság költőjét, magyarok és románok testvériségét s a népköztársaságot. Noha hirdeti a folytonosságot, úgy érzi – akárcsak Szabédi és Horváth Imre –, hogy le kell számolnia "Barlang-múltjával", a fényre kiérve maga mögött kell hagynia, ami régi. A révi barlangban jelképessé tett leírását más versei is támogatják, elsősorban A Hamlet-monológra (1949), amely a vele egy évben született Vezessen a párt (Szabédi) és a mindössze egy esztendővel korábbi Hősnél többek (Horváth Imre) mellett e korszak jellemző lírai darabja. A jövőbe vetett feltétlen hit, a lelkesült önbizalom, a ma már naivnak tűnő egyoldalúság a múltbeli értékek, egykori normák megítélésében egyszerre vannak jelen ebben a bölcseleti szándékú, de a filozófiai kérdéseket agitatorikus könnyedséggel leegyszerűsítő versben.

{216.} Kiss Jenő azonban nemcsak a múltból örökölt gondolatokat, dilemmákat kívánja újraértékelni, olykor köznapi dolgok s a hagyományos költői képvilág újraértelmezését is megkísérli; ennek a törekvésének sikeres, részletszépségei miatt ma is figyelemre méltó lírai terméke a Darukezelő leány. A pillanatkép a közismert költői kelléktárból vett asszociációval válik poétikussá, a darut kezelő leány a sokszor megidézett erkélyjelenetet juttatja a szemlélő eszébe:

A csarnok égett, mint az alkony –

s úgy függött az a fülke ott,

akár egy fényben fürdő balkon.

Hasonló, impresszionista fogantatású, de az új világra hangolt költői képeket más verseiből is idézhetünk, ezek mind azt bizonyítják, hogy a költő az önmagának szánt figyelmeztetést (Számítsd hozzá) komolyan veszi, költői látóhatárának tágítását tudatosan tűzi célul maga elé. Az eredmény azonban nem egyértelmű, egy-egy szép, kialakult képvilágába új elemeket hozó metaforája, megszemélyesítése nem ellensúlyozhatja a sok felszínes riportverset, melyekben az "ifjú ámulattal" magatartás negatív oldaláról mutatkozik meg.

Aligha véletlen, hogy Úti rapszódia (1954) című kötetének azok a legsikerültebb lírai riportjai, amelyek nem egy-egy "nagy témát" tördelnek verssorokba, hanem a már jól ismert tájat, s annak embereit szólaltatják meg. Kiemelkedik közülük a címadó vers: felszabadultsága, hangjának könnyedsége egyaránt tartalmi és formai jegy, az impresszionizmusra emlékeztető jelzőhalmozás a tiszta öröm kifejezésének szolgálatában áll. Személyes emlék fűzi nemcsak a tájhoz, hanem az emberekhez is, mindenből a szépet, a szívderítőt látja meg; így maga a vándorlás válik tulajdonképpen lírai élménnyé. Ha eltekintünk a vers keletkezésének évszámától (1952), Kiss Jenő rapszódiáját költőileg hitelesnek kell neveznünk, azzá teszi a szerző szemléletmódja s a maga elé tűzött, tökéletesen végigvitt feladat. Az ódára hangoltság egyébként nem új vonás Kiss Jenő költészetében, pontosabban az erősen érzelmi beállítottság, az ódai, a felszíni csillogás szomszédságában az elégikus hang, e kettősség jellemzi igazán líráját. Az életet nagy egészként, örök feladatként fogja fel, tehát nem a korhoz kötött sajátosra, hanem az ismétlődő emberire figyel, ezért is kap olyan nagy hangsúlyt a család, az élet megújítása, továbbvitele (Megyek fiammal, Ifjú ámulattal, Jóska bácsi), s ebből a felismerésből születnek jelentős gyermekversei is.

Ahogy azonban az ódaiság, úgy az elégikus hang sem zavartalan újabb költészetében. Különösen Az élet szerelme (1961) s a Nem egy életre születtem (1966) című köteteiben szaporodott meg az időtlen elégiák száma, melyekben az elmúlás mélabúja inkább költői sémákat, {217.} semmint valódi katarzist idéz. Az emberi szenvedés megrázó verseihez egyik utóbbi kötetében jutott el (Sors, 1969). Az Együvé zárva a halállal című kórházi ciklus arról tanúskodik, hogy az átélt szenvedés fellazítja a feszes, konvencionális formákat, szerzőnk a szabadversig – sőt – a "meditációkban" – a prózaversig lazít (vagy inkább feszít?) a hagyományos versformán, s aki "mindig a férfiasság, s az emberi önérzet képviselőjének" tudta magát, a fennkölttől leszáll a "közönséges" dolgokhoz, a szenvedés – és gyógyítás – nagyon is tárgyias világába. "Ide egy kis fogaskerék még, oda egy csöppnyi kálium" – ebből az alászállásból születik meg egy maibb költői minőség, amelyet nem hozott meg néhány szocialista mezőgazdasági és ipari üzemben tett látogatás, néhány meglepő metafora. A régi költői értékeket meg nem tagadva, de e tárgyszerűbb közelítés eredményeit felhasználva készül új költői szintézise.

Kiss Jenő kiteljesedő életművének szerves részét alkotják műfordításai. Valóban költői feladatként végzi rokon alkatú lírikusok tolmácsolását. A klasszikus román líra sok nagy alkotása, Alecsandri, Eminescu, Coşbuc, Bacovia, Blaga versei szólaltak meg magyarul az ő fordításában (Kaleidoszkóp címen gyűjtötte össze a román költőktől fordított költeményeit 1967-ben), a legjelentősebbeket azonban bizonyára a román epikus népköltészet remekeinek (A bárányka, Manole mester) mesteri átültetésével alkotta. A folklorista Faragó Józseffel közös vállalkozásban 25 000 verssornyi román népballadát és kolindát szólaltatott meg magyarul, másfél évtized alatt, öt kötetben (A bárányka, 1963; Novákékról szól az ének, 1969; Szarvasokká vált fiúk, 1971; Márk vitéz, 1974; Három testvér, kilenc sárkány, 1976).