Horváth István (1909–1977)

Közvetlenül a paraszti, napszámosi sorból, autodidaktaként jött az irodalomba, s korai költészete ennek a múltnak-jelennek lírai tükre. Magyarózd, (rövid időre) Bukarest, Kolozsvár változatos, de sokáig megalázó munkaalkalmakat biztosít a fiatal Horváth Istvánnak. 1940-ben kerül az irodalomhoz közelibb állásba: altisztnek a kolozsvári Egyetemi Könyvtárba. Költői pályájának első, 1944 előtti szakaszát népi életképek uralják, ezek legjobbika, a Tornyot raktam ma is töretlenül őrzi fényét a szerző gyűjteményes köteteiben, s népies költészetének legjobb darabjai közé sorolható. 1945 előtt azonban Horváth István (bár Jékely Zoltán ajánlására a Pásztortűz, majd az Erdélyi Helikon s a Termés közli verseit) kezdőnek számított az irodalomban, most a kényszerű munka nyűgeitől szabadulva, egyszerre gazdának érezheti magát. Szerepet kap az újjászerveződő irodalmi életben is: Kacsó Sándorral és Asztalos Istvánnal a Falvak {213.} Népét szerkeszti (az irodalmi, később a politikai rovatot), a Józsa Béla Athenaeum első kiadványaként az ő verseskötete jelenik meg, Nehéz szántás (1945) címen (ez a kötetcím egyértelműen a népiek költészetére utal), 1956-tól pedig, súlyosbodó szembetegsége miatt történt nyugdíjazásáig az Utunk versrovatának szerkesztője.

Életformájában elszakadva ugyan a falutól, a parasztságtól – amit gyakori ózdi látogatásaival ellensúlyoz –, továbbra is a népi hang uralkodik lírájában, de a korábban is megnyilvánult osztályharcos indulata egyértelműbbé, általánossá válik. Legjobb verseit a múltból magával hozott emlékeiből írja, a "magánparaszt-sors emléke" szüntelenül kísérti, s ebből a nyomasztó, életre szóló élményből költői értékeket tud kicsiholni, nem rejtve a népköltészeti ihletést. A gyermekkor, az ifjúság tájait és embereit idézi, olykor idilli színekkel (Akvarell), többnyire azonban a pasztellbe is állásfoglalást rejt, legalábbis a hajdani társak megörökítésével, a régi szolidaritás vállalásával.

De amikor szigorúan megmarad a pasztell keretei között, legjobb költői képeibe társadalmi tapasztalatot, a pillanaton, az impresszión túlmutató egyetemes emberi jelentést sűrít, mint a Télhajnali varjúörvényben (a sötétség erőinek veresége), Ez a fenyő maga volna című versében (társakra utaltság). Éppen azzal tud az átlagos, a hagyományos fölé kerekedni, hogy a képet saját paraszti emlékeivel aktivizálja: a folyó, amely évszázadok alatt alakította medrét, "Kóborgó öreg kubikos volt, / százezer évek napszámosa", s az új mederbe terelt, megszelídített, turbinákra hangolt öreg folyó éppúgy megváltozott, mint az egykori napszámos – "a lomha kubikosból / bonyolult gépek munkása lett" (A mi vonásaink); szeptember is "kék zubbonnyal jött át a hegy felett".

Azoknak a Horváth István-verseknek a száma talán még nagyobb, amelyek közvetlenül, nemegyszer publicisztikailag, retorikusan végzik el a történelmi szembesítést. A Szabadság téren költője "harisnyás cengó" korára emlékezik, amikor sietve kellett átmennie a cselédnek, szolgának a város gőgös, "uraktól sötét" főterén, mert rendőrpillantás űzte; most gazdaként lépdel ugyanitt, tudatosítva magában s a szakmunkássá, tanárnővé, mérnökké, népbíróvá lett egykori kiszolgáltatottakban, "Hogy a hajdani úri Főtéren /Társként jön velem a Történelem". Az ezüstös hajú költő sétája így tágul jelképessé, a múltidézés ódai szárnyalásúvá:

És a tér – a tér a Szabadság tere.

Elba-partig ér nyugati fele,

Japán-tenger a széle keleten,

S enyém öröme, gondja – mindene.

Külföldön, más népek történelmének, művészetének nagyszerű példáit, lenyűgöző műemlékeit szemlélve sem tudja s nem akarja feledni paraszti {214.} múltját. Prágában, a Hradzsinban is ez számára az egyetlen lehetséges viszonyítási alap. Nyilvánvaló, hogy ez határozza meg látását, amikor közelebbi, itthoni utazásokat tesz. A falu megváltozott élete okozta öröm magyarázza idilli riportverseit, amelyekben azonban az idill nem költői műfajként, hanem a látásmód felületességében van jelen.

Furcsa viszonyban van ezekkel a sematikus versekkel az ötvenes években írt prózája; valójában sem az akkoriban nagy vitákat kavaró Törik a parlagot (1950), sem a Csali gróf (1955) nem tekinthető a tájélményből, népművészetből fakadt fiatalkori, költői novellái töretlen folytatásának. A fenti, a falu szocialista átalakulásának solohovi szándékú regénye s még inkább a Csali gróf a társadalmi konfliktusokra figyel ugyan, sőt nemcsak az osztályharc éleződésének akkortájt divatos elméletét igyekszik példázni, hanem a helyi vezetők önhittségében, önkényeskedésében s a politikai képmutatásban rejlő veszélyeket is jelzi (a Csali grófban olvashatjuk: "Van, aki a nyelvén hordozza a pártot s az hamar kiköpi, van, aki a szívében hordja, s csak a szívével együtt lehet kitépni belőle ..."), a tételesség, a papírmasé-figurák s gyakran a nyelvi szürkeség azonban mégis inkább a proletkultos versekkel hangzanak össze, semmint az ötvenes évek végétől szaporodó elmélyültebb, vívódást is kifejező költeményekkel.

Lászlóffy Aladár már a Fenséges adósság (1962) című versgyűjteményben felismerni véli Horváth István költészetének intellektualizálódását, azt, hogy "a parasztságon túl az egész emberiségre kiterjesztett lírai kutatás, a falu konkrét színhelye után az eszmélet elvont színhelyének felfedezése" került előtérbe életművében. A Harmat a fűszálon (1968) című kötet emelkedik ki Horváth István nagyszámú verseskönyvei közül, ebből is főként az öregedés versei, az Öreg paraszt emberi sóhaja, Az ősz karja közt, Őszülő hajú asszonyokhoz, A prés. Illyés Gyula újabb verseiből érezzük ki ezt, az élet realitását elfogadó, azzal olykor mégis szembeszállni akaró népi bölcsességet, amely Horváth István legjobb költeményeinek is sajátja. A táj és ember harmóniája ismét helyreáll, a helyi színeket és arcokat felidéző népi életképek visszanyerik a költő művében az őket megillető helyet, a személyes élmény, a megszenvedett igazság vezet vissza az egyetemes emberihez is:

Zeng a hegyeken, harsog a szüret.

Konok fejemre dűl a szürkület.

Sivár pusztaság néz az égen át.

Elfogom a nap esti sugarát.

De a kéklő tó korongja fölött

A mindenség már cseréppé törött.

{215.} Töretlen munkakedvvel, az alkotó kételyből is új költői szépségeket csiholva írta a természetből erőt merítő új verseit (Visító csend, 1975), tragikus, váratlanul bekövetkezett halála pillanatáig.

Horváth István önkéntes kutatóként is visszatért szülőfalujához, a népi valósághoz: összegyűjtötte Magyarózd tájszavait, helyneveit, népköltészetét, népi szokásait, ennek a kitartó, áldozatos munkának az eredménye az Egy gyöngyszem, két gyöngyszem (1970) című mesegyűjtemény és a Magyarózdi toronyalja (1971), a több mint hétszáz oldalas falurajz.