A FORRÁS KÖLTŐI

FEJEZETEK

A romániai magyar líra korszerű megújhodása 1957–1958-ban kezdődik, s ebben az oroszlánrészt a legfiatalabbak vállalják, akik már a Forrás-sorozat megindítása előtt hallatják hangjukat a lapokban, elsősorban verseikkel, de polémiákba is keverednek az Utunk hasábjain. A vád ellenük az apolitizmus, a jelen problémáitól való eltávolodás, az öncélú formabontás, sőt a szabadvers is rovásukra íratik. E viták és bírálatok ellenére – részben talán e vitáknak köszönhetően – az irodalmi (és a nem irodalmi) sajtóban 1958-tól egyre nagyobb súllyal van jelen Lászlóffy Aladár és Szilágyi Domokos, mellettük Hervay Gizella, Jancsik Pál, Veress Zoltán, Páll Lajos, Fábián Sándor. Nekik már nem Petőfi az elsődleges eszményük, hanem József Attila, de éppen a hangadó egyéniségek, Lászlóffy Aladár és Szilágyi Domokos fölismerik Szabó Lőrinc ugyancsak korszakos jelentőségét, odafigyelnek Juhász Ferenc és Nagy László kísérleteire is. Ez a sikeres költői forradalom mégsem azonosítható egyszerűen a későbbi Forrás lírájával, már csak azért sem, mert első kiadói eredménye a Majtényiékkal indult, gyermekfővel szerkesztővé avatott s a maga proletkultos verseit annak idején szintén megírt Páskándi Géza Piros madár (1957) című kötete. Páskándi az elsők között választja példaképül József Attila dialektikus szemléletét, nem véletlen, hogy a kötet megjelenése előtti évben egyike azoknak, akik az Utunkban a játékos formaművész Dsidát ébresztik és védelmezik. Kányádi lírájának intellektualizálódása (a népitől a modernig vezető illyési út erdélyi példájaként) szintén ebben az időben veszi kezdetét, s legmeggyőzőbb művészi eredményei Lászlóffy és Szilágyi Domokos, majd Páskándi Géza költői kiforrásával egyidejűek. A hatvanas években aztán kétségbevonhatatlanul beigazolódik, hogy sem a szabadvers, sem a "kozmikusság", az izmusok gyakorlatát felelevenítő kép- és gondolatkapcsolás, vagy a népdalforma gondolati lírára váltása nem jelent szükségszerűen eltávolodást a kor problémáitól: éppen ezek a költők tudják a legteljesebben, a legmagasabb művészi színvonalon kifejezni egy új társadalomfejlődési szakasz érzés- és gondolatszövevényét, megőrizve humanista, szocialista eszményeiket.

Az első Forrás-kötetek szerzői, akik az eltelt két évtized alatt "derékhaddá" öregedtek, természetesen nem egy irányban s nem egyformán fejlődtek. A második és harmadik verseskönyvek alapján mégis azt állít-{230.}hatjuk, hogy a legtöbben nemcsak megmaradtak a költészet szolgálatában, hanem egyéniségekké is váltak. Hervay Gizella és Jancsik Pál érzelemgazdag lírája mellett az orvosi és emberi hivatástudatát verseiben is kiélő Fábián Sándor (1937–) a hétköznapokat mind szenvtelenebbül idézi meg (Nehéz szépség, 1964; A földhöz tartozom, 1967). Lászlóffy Csaba (1939–) állandó izgatottságban a világ kis és nagy problémái miatt, hol publicisztikai hévvel, hol visszafogottabban, egy-egy pillanatképbe sűrítve, figyelmeztet emberség és embertelenség példáival (Aranyeső, 1964; Az én arcom, 1966; Boszorkánykör, 1968; Elnapolt különkiadás, 1973). A magyar történelmet idéző verseivel, drámáival jelentős részt vállal a nemzetiségi tudatformálásban (Apokrif, 1979). Páll Lajos (1938–) akárcsak festményein, a székely népélet és lélek sajátosságait ragadja meg, s nemcsak a népköltészet, a szürrealizmus sem idegen tőle (Fényimádók, 1970).

Kádár János, Palocsay Zsigmond, majd egy-két évvel később Király László, Farkas Árpád jelentkezése eseményszámba ment a lírában, s velük és mögöttük egy új költői rajzás – 1945 óta a harmadik – kap teret, nem kis részben Lászlóffyék úttörésének eredményeként. A Vitorla-ének (1967) című antológia huszonnyolc ifjú költője és versírója a tehetség s a művészi érettség nagyon különböző fokain nyilatkozik meg, ami viszont figyelemre méltó, az a valamennyi költeményt átható szilárd erkölcsi tartás ("verscsatornákban csorran az őszinteség" – idézhetjük az egyik szerzőt), egy emberszabású szocializmus igenlése. A Vitorla-ének jó néhány költője, többek közt Kenéz Ferenc, Magyari Lajos, Cseke Gábor, Balla Zsófia, Vásárhelyi Géza azóta túl van az első, sőt második kötetén is, és ezek a kötetek azt bizonyítják, hogy a legfiatalabbak a művészi igényt s a társadalmi hatékonyságot egységben szeretnék látni. A Forrás lírája mind gazdagabb irodalmat takar.