Lászlóffy Aladár (1937–)

Életútja, költői pályájának alakulása a felszabadulás utáni második írónemzedék modelljeként fogható fel. Tordán született. A középiskola szabályszerű elvégzése után a kolozsvári egyetem magyar szakára iratkozott be; Szabédi László előadásait is hallgatta. Első verseivel az ötvenes évek közepén jelentkezett, a közlésért azonban keményen meg kellett küzdenie: legtöbb versét "borzas"-nak minősítették, nehezményezték "kozmikusság"-át, melyet a valóságábrázolással állítottak szembe, hiányolták műveiből és magatartásából a "költői alázat"-ot. Költészete rácáfolt a szerkesztők véleményére, figyelmet keltő hangpróbáktól a mai romániai magyar líra élvonalába nőtt, s ez meghozta számára a hivatalos elismerést is. Noha némelykor apolitikusnak nevezték, lényegében mindig politikus költészetet művelt, ebben is József Attila volt a mestere. Mint első kötete, a Hangok a tereken (1962) igazolta, egy nemzedék költői exponenseként szólalt meg, annak a nemzedéknek képviseletében, amely még gyermekként, de már tudatosan élte meg a háborút, az iskolában azonban egy új szellemiséget szívott magába, s bízott a tanultakban. Ebből a biztonság-{239.}érzetből, az ifjúságra váró feladatok és lehetőségek elvont ismeretéből táplálkoztak olyan ars poeticái, mint a Szertartás egy nemzedék nevében, a Három monológ vagy a kifejezetten polemikus jellegű, az első Forrás-nemzedék körüli harcokra utaló Disputa egy szökőkútról, s a Fiatalon és az Intelmek kórusa.

Ez a kettősség, a jelen harcos vállalása mellett a folytonosság tudatosítása, a hangsúlyozott történetiség lírájának legfőbb sajátossága, s ez a proletkult kérészéletű időszerűségével szemben fontos újdonságot jelentett. A történelem Lászlóffy számára nem példatár, nem metaforák és hasonlatok kincsesbányája, hanem az emberi tapasztalat valósága, és ebbe ugyanúgy beletartoznak a római kori bányafák, mint a második világháború kommunista partizánjainak jövőért hozott áldozata. Az ötvenes évek első felére jellemző költői gyakorlattól eltérően, nála a politikum nem különül el a magánemberitől. A Hangok a tereken ciklus, de különösen a Partizán kantáta a közéleti költészet, a politikai líra újra megtalált emberi hangjának meggyőző bizonyítéka, egyben pedig a széttört hagyományos költői formák után egy magasabb fokon megvalósítható új harmónia felé mutat. Lászlóffy legharcosabb verseiben sem a régi típusú mozgalmi költészetet próbálja felmelegíteni, hanem (gyakran költői képeiben is) a József Attila-i hagyományhoz kapcsolódva, eszményeihez híven akar új korigényt kielégíteni. Akárcsak a múltat, a jelent is az emberi teljességben kívánja, a humanista szocializmus reményében. Költői gyakorlatában, már első kötetének legjobb verseiben is így fonódik össze a politikum a lírai hangulatokkal; ennek a szakasznak a leghitelesebb költeményei azok az "építés-versek", amelyekben nem az ódai szárnyalás, hanem az elégikus pillanat uralkodik, mégis egy korszak lendületét, hitét érezzük ki e rendhagyó elégiákból (Az esti sípszó, A pásztor játékai).

Tisztábban, kevesebb hordalékkal nyilvánulnak meg költészetének nagy értékei Színhelyek (1965) című második kötetében. A kritika is helyesen látja kozmikusságának és modernségének viszonyát: "Lászlóffy nem azért modern – állapítja meg Földes László –, mert szüntelen az Univerzumot méricskéli, hanem mert tudja, hogy ha napjainkban emberszabásút akar, újra mértéket kell vennie róla; az ember méreteibe ma már bele kell számítani az univerzumot." József Attila közvetlen hatásától is mindinkább függetlenül, s az olyan modern történelmi víziókat, mint A kőfaragók, A lencse-csiszoló, majd a Képeskönyv a vonalakról (1967) című kötetből a Vivaldi egyik hegedűse, a Bulevárd Termopilé, a Kossuth búcsúja, A rotterdami bírák vagy a Speedy Gonzales, már egészükben a sajátjának mondhatja.

Ezek a költői látomások ugyanúgy történelmiek, mint ahogy modernek, a hatvanas évek hangulatát, problémáit kifejezők. Lászlóffy a történelemből ismétlődő emberi helyzeteket ragad ki, pontosabban alkalmazkodik hozzájuk. A középkori kőfaragó mesterben, a leydeni lencsecsiszolóban {240.} azt a nem múló szépséget mutatja meg, amely minden alkotó embert belülről világít, maradjon bár neve ismeretlen. De a lencsecsiszolóban a 20. századi költő önmagára is ismer, aki "fénysugarak és emberi tekintetek közt közvetít"; a lencsecsiszolás kétkezi munkája eredményében egyet jelent az emberi tudat finomulásával, az asszociációk révén a "történelmi" vers határai egyre szélesebbre tárulnak. Merész kép- és gondolattársításokkal avatja maivá az érméken, kancsókon, történészek feljegyzéseiben megőrzött pillanatokat, évezredes hőstetteket kapcsol lírai könnyedséggel Európa jelenéhez, történelmi-művészettörténeti nagyságokat állít közénk, hogy emberségüket közvetlen közelből érzékeljük, s rádöbbenjünk saját életünk, vívódásaink, küszködésünk rokon voltára, vagy örök-időszerű erkölcsi tanulságok méltó költői keretét alkotja meg, mint A rotterdami bírákban:

Mert az igazság mindenkori agitátora hús-vér

a mindenkori tömegből, s nem mentelmi jogánál

fogva bátor.

Mért szabadkoztok?

A humanizmus nem a kivégzésnemek

technikai tökéletesítésében működik tovább,

hanem a meghagyott fejekben.

Lászlóffy remekül használja a tudatos anakronizmusokat, eredeti gondolati-lírai effektusokat csalva ki ezzel az eljárással: Erazmus korát így sikerül természetes kapcsolatba hoznia például a munkásmozgalommal (tömeg, agitátor) és a humanizmus nevében elkövetett 20. századi bűnökkel (mentelmi jog, kivégzésnemek technikai tökéletesítése).

De sem a ráció, sem a modern városi élet ritmusa, információtömege nem szoríthatja háttérbe az alapvető lírai élményt. Ha elmegy is a vers szélső határáig, nem lép át rajta. "Elvileg az öntudatban, mint a térképeken, határozott vonala-rajza van a szellem kontinenseinek: eddig az értelem, mint a szárazföld, a biztos talaj – onnan az érzékenység, mint az ingatag óceán. Az emberiség óriás, ezért a világkép távlatából látja s kezelheti ezt a határvonalat. A költő viszont olyan arányokkal csöppen erre a határvonalra, ahogy a valóságos ember kisétál a valóságos tengerpartra" (A vers határán). És nemcsak általában a költőre, hanem saját magára vonatkoztatva távlat és érzékenység összefüggéseit, a Bronzkori temető című versében így vall a meghatározó, versindító élményekről: "Fontos volt nekem a konyak, a nagyvárosok izgalma, a búgó és sejtelmes éjszaka, a twiszt is, a hatvanas évek, de gyermekkorom egyetlen karácsonyát se adtam volna oda, hogy találkozzam velük." Ezzel tételesen is lezárja a költészete "érzelemnélküliségéről" folytatott vitát. Ezt a vádat egyébként verseivel már régebben megcáfolta.

{241.} Mindenekelőtt szerelmes verseivel. Már első kötetének A lebegő szélhez című ciklusa meggyőző volt, de a szerelemkérés s a beteljesülés lírájánál maradandóbb a csalódás fájdalma. Az ifjúság szent révületéből ocsúdó szerelmes versekkel költészetében általában is valami új kezdődik. A bizonyosságok kinyilatkoztatása után egyre gyakrabban tűnik fel a kérdezés, s az egész korai Lászlóffy-költeményekben olykor már bántó merev determinizmus hovatovább a kételynek adja át helyét. A Szertartás egy nemzedék nevében költője megtanul elkülönülni, s a hétköznapok mellett erre is a történelem szolgál tanulsággal. "Az emberiség etikai éretlenségét mi sem bizonyítja jobban, mint hogy inkább szót fogadnak a városi magisztrátus rendeletének, mint a milliószor felolvasott klasszikusok üzenetének" (A repülőgép lezuhanása). Ennek a felismerésnek már a Színhelyekben megtaláljuk kötött és szabadversbe lecsapódását (Köd, Visszhangok). Szövetségek (1970) című verseskönyvében azonban már a nemzedéki elfogultságoktól mentesen, önmagát sem kímélve, sőt bizonyos mértékig régebbi ars poeticáival szembefordulva vallja be: "mégsem én vagyok az egész eddigi történelem / végpontja, mit olyan büszkén gondoltam / a mélységes pillanatban ..." Érzi már a veszélyt, amellyel neki és nemzedékének ugyanúgy meg kell küzdenie, mint ahogy az előttük jártaknak szembe kellett nézniük a kísértésekkel:

Kiszállok menetközben a kortársi liftből,

velük egyazon üvegből ne töltsenek nekem levegőt.

Ezek a fiúk sem bácsinak indultak, aki más fiút

fejet csóválva korhol, s nem izének, aki lapulva

vet ágyat egy kitüntetés összkomfortos

bársonydobozában, de hát

sokan rohadnak el húsz és harminc között ...

Ahogy etikumában, esztétikumában is változásokon ment át lírája. Képiségének már említett önállósulása után legjelentősebb eredménye az asszociációs láncok pontos egymásba illesztésével megteremtett, természetesen áradó szabadvers. A rímelésben sosem bizonyult eredetinek, a hagyományos zeneiség legtöbbször mechanikus kattogásba ment át nála, a nagyobb szabadvers-kompozíciókban azonban újat és jelentőset tudott adni, s a líra határain belül maradva sajátos, látomásos narratív formát teremtett, különösen történelmi tárgyú verseiben ( Vivaldi egyik hegedűse, Az alexandriai könyvtár égése).

A hetvenes években megjelent verseskötetek (A hetvenes évek, 1971; A következő ütközet, 1974; A hétfejű üzenet, 1976) nem hoztak változást pályáján, mégsem lehet egyszerű ismétlésnek nevezni újabb lírai megnyilatkozásait. Az állandó költői készenlét még harmonikusabban szolgálja az örök emberihez közeledést. A felületes alkalmiság, a publicisztikai rögtön-{242.}zés eltűnt Lászlóffy verseskönyveiből. Ez azonban nem jelent elzárkózást a politikumtól, a közösség gondjaitól. Ő írta meg az utóbbi évek egyik legigényesebb lírai összefoglalását a romániai magyar költészetben: a Helsinki 1975 "Embereurópa" múltjának és jelenének (jövőjének?) elégikus hangú, sajátosan lászlóffys megidézése.

Lényegében ugyanebbe a lírai-narratív keretbe illeszthetők be regényei: a spártai Leonidasz történetét felelevenítő, a legenda igazi arcát kereső Héphaisztosz (1969) s a közelebbi múltba, a költő gyermekkorába, háborús emlékeibe, személyes élményeibe bevezető Papírrepülő (1973) és Az ólomkatona hadifogsága (1975).