Szilágyi Domokos (1938–1976)

Nagysomkúton született, Szatmáron végezte középiskolai tanulmányait, 1955-ben került Kolozsvárra, a Bolyai Tudományegyetem magyar szakos hallgatója volt 1960-ig, azután Bukarestben élt, végül Kolozsvárt telepedett le, s 1976-ban önként választott halála óta ott nyugszik a házsongárdi temetőben. Külső történésekben nem volt gazdag ez az életpálya. Lírája szempontjából a lényeges történések belső történések – vagy annyira külsők, hogy a költővel nem is hozhatók közvetlen kapcsolatba –, ezeket pedig egyaránt meg lehet élni Nagysomkúton, illetve Batizon (ahol szülei laknak) és Bukarestben, távol a sugárutak reklámforgatagától, egy új lakónegyed nyolcadik emeleti lakásának elszigeteltségében. A kolozsvári egyetemi évek azonban nemcsak földrajzilag, hanem történetileg – s alighanem irodalomtörténetileg – is értékelendők: a külső és belső történések ebben az időszakban szételemezhetetlenül összefonódnak. Ha nem is valamilyen határozottabb keretben, mint amilyen a budapesti híres Négyessy-szeminárium volt, ezekben az években a fiatal tehetségek egész sora találkozott a filológiai kar magyar szakának két-három évfolyamán. Harcukat lényegében külön-külön vívták az ötvenes évek második felében a szakmai befogadtatásért, jelentkezésük mégis az idők jelének bizonyult. Szilágyi Domokos következetessége-konoksága, amely utóbb még egyértelműbben meghatározta életét és költészetét, jórészt ebben a pályaszakaszban gyökerezik. Életformája az alkotás és a szüntelen önművelés, közéletisége az írás, pontosabban a vers. A kettő: önművelés és alkotás, egymástól elválaszthatatlan nála; nyelvismerete (különösen az angol) nemcsak fordításokban gyümölcsözik, hanem költészetének fejlődésére is visszahat, s zenei ismeretei sem hagyják érintetlenül líráját. Információgazdagsága a legkülönbözőbb területekre kiterjed, elsősorban magára az irodalomra; joggal írhatta le róla K. Jakab Antal, hogy "babitsi módon ismeri a költői mesterséget".

Első könyve, a Forrás-sorozat harmadik köteteként megjelent Álom a repülőtéren (1962) már jelzi vitathatatlan költői tehetségét, de – mint a Szerelmek tánca (1965) is – őrzi a 20. századi mesterek, főképpen József Attila és Szabó Lőrinc erős hatását. Szilágyi Domokos láthatóan József Attilától tanult, innen a nem rejtett rokonság a költői beszédben. Első két {235.} kötetében mondhatni uralkodó a tárgyi valóságot tisztelő vers, ez a valóságtisztelet viszont másképp jelentkezik, mint a korabeli romániai magyar líra nagy részében. A költő – a József Attila-i példát a jelenre alkalmazva s továbbgondolva – a versépítésben nem tesz esztétikailag különbséget a "célszerű meszesgödrök" s a "tervszerűtlen szerelmek" között. Annyira közvetlen ismerősei a tárgyak, a jelenségek, hogy évődve aposztrofálja őket: "nem erre szerződtem, Élet elvtárs" – írja egyik versében, miközben számot vet az "ötven-hatvan esztendős műszak"-ban rá váró feladatokkal. A Szerelmek táncában már múlt időben beszél ugyan a lobogásról, arról, hogy "kellett a hétmérföldes csizma-hit" (de "kellett a Kunst der Fuge" is, hogy szívét "beiktassa a világ összefüggéseibe"), maga a kifejezés azonban nem változik, közérthető-szigorú tárgyilagossággal fogalmazza az új ars poeticát is:

És hát dolgozom, addig is,

amíg lábam beletörik

a negyvenkettes félcipőbe.

A József Attila-i szigor már az első két kötetben összebékül a Szabó Lőrinc-i, sőt Weöres Sándor-i játékossággal, nyelvi fantáziával. Egészen fiatalon Szilágyi Domokos nagyszerű formaérzékről tesz tanúságot, ezt a formaérzéket azonban következetesen alárendeli biztos erkölcsi érzékének, a játék nála "holt-súlyossá komolyodik" akkor is, ha Vidám siratót ír. Az Álom a repülőtéren néhány verse, különösen a Francia repülő Tunisz fölött, a későbbi évek líráját általánosabban jellemző groteszkre példa, s még egy olyan tragikus alaphangú költeményében is, mint a rekviemnek nevezett Halál árnyéka képalkotásában elárulja a vonzódást a groteszkhez ("felsőbbrendű szögesdrótok", "felsőbbrendű gépfegyverek", "felsőbbrendű vérebek").

Korai költészetének sajátosságait keresve, a szintén József Attilától örökségül kapott egyetemességigényt kell említenünk. Szilágyi Domokos az egyetemességet a babitsi műveltségeszménnyel igyekszik megközelíteni. A régi és új klasszikusok közül a magatartás nagyjait vallatja; így lesz számára ihletforrás Burns és Honegger, Bolyai és Mozart, Derkovits és Bartók. Korántsem elzárkózás ez a jelentől, még ha olykor annak is minősítették; a költő éppen a mai helytálláshoz gyűjt erőt, érveket. A Burns modorában előadott "randevú" például egy újsághírrel függ össze, amely szerint Skóciában Bundeswehr-támaszpont létesült, s a naiv életöröm poétájának zabföldjeit az "agresszív elektronok" megsemmisüléssel fenyegetik. A Bartók Amerikában – amely a magyar líra nagy Bartók-verseinek sorába tartozik – az időszerűség fogalmát nemcsak politikai, hanem erkölcsi értelemben is teljesen fedi; ez a zenei és történelmi motívumokból felépített, a bartóki világot magasrendű és adekvát lírává {236.} varázsoló költemény már nem a pillanatot, az esetlegest, hanem a törvényt ragadja meg, mutatja fel:

allegro-barbaro jelen,

polifón álom, ó, jövő,

rezdülj végig

a megismeréstől a fölismerésig

a céltudatos húrokon!

A megismeréstől a fölismerésig jutott el Szilágyi Domokos is újabb köteteivel, amelyek az ígéretes pályakezdés után meghozták a bizonyítást, s a költőt a mai magyar költészet élvonalába helyezték. A Garabonciás (1967), A láz enciklopédiája (1967) és a Búcsú a trópusoktól (1969) már öntörvényű világot tár az olvasó elé. Természetesen itt is kitapintható az elődök és kortársak hatása, a már említettek mellett például Juhász Ferencé, Szilágyi Domokos azonban most már minden hatást magához hasonít. Szintézisteremtő, aki e szintézissel a maga útját járja; pályájának alakulását Nagy Lászlóéhoz hasonlíthatnánk, anélkül, hogy konkrét azonosságokat keresnénk a két költő verseiben: útjuk a partikuláristól az egyetemes felé, a pozitív valóságrögzítéstől az alkotó kételyig rokonítja őket. A folyamat az erdélyi költő lírájában rövidebb idő alatt ment végbe, s ez elsősorban a történelmi feltételeknek tudható be.

Szilágyi Domokos szerint is Bartók szellemében, a világ hangzavarából kell megteremteni az új harmóniát: "a fájdalom is csak energiaforrás" – a fájdalomtól nem elhallgatni kell, hanem kiáltani, "hátha hangom kihúzhatja másból is a hideglelést". A Garabonciás egymástól elkülönülő, ám hangulatukban, könyörtelen kérdésfeltevésükben egy tőről fakadt versei ilyen, feloldást sürgető kiáltások, A láz enciklopédiájában viszont egységes gondolategésszé szerkeszti költői tapasztalatait, a "fölfelé", "emeletről emeletre" bukdácsolás történetét. Már első kötetében érvényesülő vonzódását a nagyobb, epikus elemekkel átszőtt, de alapvetően lírai formákhoz (Halál árnyéka, Álom a repülőtéren, Bartók Amerikában, Magasan) most teljes kötetben érvényesíti. Az intarziás szerkezet biztosítja a változatosságot, a próza józanságával épített könyvbe magától értetődő természetességgel simul bele Vivaldi emlékének dicsérete, az állathívogató, a táncszó, a terzina, a szonett és a szabadvers.

A Búcsú a trópusoktól még szigorúbb egységet valósít meg. E kötet hat verse formailag nem kapcsolódik ugyan egymáshoz, gondolatilag és műfajilag azonban szorosan összetartozik. Modern emberiségkölteménynek nevezhetjük őket, múlt – jelen – jövő dialektikus hármasságában magára az emberi sorsra kérdeznek rá, s noha csak metaforaszerepük van, az angyalka – ördög, próféta – közember ellentétpár, illetve a világkultúra nagyjainak szerepeltetése (sűrű idézetek formájában is) szintén a költő egyetemes {237.} gondját, világért aggódását jelzi. Leszámolás ez a kötet egy vers-, irodalom-, sőt világszemlélettel, amely kész recepttel rendelkezik arra nézve, "hogyan írjunk verset", mi az érthetőség, "hol a valóság? valóságábrázolás?". A szakaszolást helyettesítő paragrafusok, a verssorok beosztása, a szavak önkényes elválasztásai költői fintorra utalnak, de a játék ezúttal is véresen komoly vallomásba csap át:

hiszek átmenetileg hiszek az átmenetben tudját

ok merre hova tudjátok ugye tudjátok remél

jaj röhögni akartam egy jót és látjátok ez lett b

előle

A Búcsú a trópusoktól mind a hat verse, kiemelkedően pedig az Ez a nyár s a Haláltánc-szvit egy újfajta politikus költészetet honosít meg, amely a legkisebb napihírig tudomást vesz ugyan a világ eseményeiről, ezeket azonban az emberiség ezeréves tapasztalataihoz méri, vagyis reális értékükre szállítja le, illetve emeli őket.

Szilágyi Domokos költészetében az erdélyi líra legjobb hagyományai megtagadva újulnak meg. A népköltészet az ő számára élő örökség, s Áprily, Dsida "lírai" lírája, nemes érzelmessége, nagyszerű formakultúrája sem idegen tőle, mégsem tekinthető folytatójuknak. De a szintén inkább érzelmes, mint gondolati, Bartalisra emlékeztető szabadvers egyenesági örökösének sem nevezhető, egyezzenek bár a formaelemek, akár szó szerint is (a De különben csend van "hajnali részegség"-ére feleselve rímelnek például a Kényszerleszállás groteszk altatósorai: a 20. század középi csend, a "nem történt semmi különös" egy félszázad alatt ijesztő, vérfagyasztó lett, s már korántsem elzsongító). Szilágyi Domokos az Áprily, Dsida, Bartalis nevével fémjelzett sajátos erdélyi lírát az elioti kísérlettel oltja be, különös, groteszk, de jóltermő "hibridet" hozva létre. A technicizált, manipulált városi lét gondolati asszociációkban tobzódó költészetét vetíti rá egy elsősorban érzelmi töltetű lírai hagyományra, így teremt a maga számára új poétikát. E "búcsú a trópusoktól" a gyakorlatban így valósul meg: "lopd el, nyár, lopd ki szájunkból a metaforákat, vetkőztesd le a szavakat – agyő."

Az illúziórombolás, a valóság tudatosításának szándéka vezeti Szilágyi Domokost akkor is, ha a lírán kívüli műfajokhoz fordul. Legjelentősebb teljesítménye e téren a Kortársunk, Arany János című kismonográfia (1969), egy 20. századi nonkonformista költő irodalomtörténeti esszébe öltöztetett ars poeticája.

Szilágyi valóságtudatosítása – előrehaladó betegségével párhuzamosan – költői pályája utolsó szakaszában tragikus színezetet kap. A természetet sem látja idillnek, erről a Palocsay Zsigmonddal közös – hívó- és válasz-{238.}versekből felépített – Fagyöngy (1971) című kötet tanúskodik. A néhány új költeményt is tartalmazó, gyűjteményes jellegű Sajtóértekezlet (1972) és a Felezőidő (1974), a költő életében megjelent utolsó verseskönyv látszólag csupa játék, stiláris bravúr, a pillanatnyi feloldódás keresése. De innen is felhangzik költői segélykiáltása: "Ó, békélést e jajtekén!" A Szilágyi-lírára régebben is jellemző irónia-önirónia alól mindegyre előbukkan a kétely, sőt a fenyegető vég bizonyossága: "Címem, rímem, ím, egy szálig / égi kérdőjellé válik." A halálmotívum egyre gyakrabban tűnik fel az utolsó évek verseiben; megírja Circumdederuntját is. Még ő rendezi sajtó alá az Öregek könyvét (1976), a Plugor Sándor rajzaitól ihletett, de személyes élményként megélt 699 soros versét, sőt tulajdonképpen a Tengerparti lakodalom (1978) című kötetét is. A Kényszerleszállás (1979), mely az eredeti Szilágyi-kötetek beosztását követi, de számos kiadatlan költeményt is felölel, már az utókor tisztelgése a romániai magyar líra nagy egyénisége előtt. Ugyanezt a tisztelgést a magyarországi könyvkiadás a Válogatott versek és műfordítások – Kortársunk, Arany János (1979) című kötettel végezte el.

Szilágyi Domokos életművének figyelemre méltó részét képezik műfordításai, különösen a hetvenes évekből. Az angol lírából készült tolmácsolásai (Burns) mellett két román költőtárs: Ştefan Augustin Doinaş, illetve Nichita Stănescu egy-egy kötetnyi versével a korról is vallott, melyben élnie adatott.