Páskándi Géza (1933–)

Nyugtalan szellemű, képletbe nem szorítható kísérletező, a képletek elleni tiltakozás vezeti ki az ötvenes évek elejének lírai uniformizmusából. Pedig életrajza őt rendelhette volna leginkább a "mozgalmi költő" szerepére: Szatmáron munkáscsaládban született, környező világa "ipari táj", nevelője a külváros. Mozgalmi feladatok érdeklik: előbb lesz ifjúsági aktivista és újságíró, mintsem érettségizne, megbecsült költő és publicista, amikor a kolozsvári egyetem magyar szakára iratkozik. A korszak Petőfi – Ady – József Attila példaképhármasából kezdettől az utóbbit vallja mesterének, de nemcsak az agitatív versek költőjétől tanul, a külvárossal, az osztállyal személyes-bensőségesen azonosuló magatartást is próbálgatja, {231.} nem utolsósorban a fiatal József Attila hetyke vagy éppen kihívó nonkonformizmusát lesi el. Ez utóbbi adja meg fiatalkori verseinek egyéni hangját: a kor jelszavaktól sem idegenkedő típustémáiba frisseséget visz azzal, hogy nem pusztán a politikai vívmányokért lelkesedik, hanem a világot frissen birtokba vevő erőmámort is énekli. Politikai költészete is érzelmi állásfoglalás.

A proletkultos nézetek idején is szenvedélyes formakísérletező; első kötetének, a Piros madárnak (1957) versei ezért mutatnak oly sokféle hatást, József Attila, Majakovszkij mellett a népdalt modernizáló népiekig, Ady expresszív szókötésmódjáig. Az ötvenes évek derekától e kezdeti fiatalos nonkonformizmus gondolattá higgad: a hit "piros madarához" változatlanul ragaszkodva elutasítja a hit előregyártott érveit. A saját tapasztalás, a szabad gondolat jegyében fogalmazza újra nemzedékének optimizmusát: "Álomlátón mindent megtevők! / Krisztusi küldetésű korosztály, / ne hullajtsd le fejed! // Hajdani vak-cselekvő, pisszt se tűrő, / forrongó agyvelő, / ifjúságom, próbálj álmodni még!" (Piros madár)

Fejlődésének e szükségszerű irányát – mely egész nemzedékének sorsképlete is – átmeneti kényszerű hallgatása sem töri meg. Holdbumeráng című kötete (1966) a változatlan kísérletezőt mutatja, ám a kísérlet tárgya már nem a költői nyelv és forma, hanem a lét és a megismerés: a verseiben frissen feltoluló ellentmondások és disszonanciák költő és valóság új, teljesebb kapcsolatának az igényét és feszültségeit jelzik.

Páskándi lírájának alapigénye ugyanis a költészet és a költészet tárgya közötti válaszfalak lerombolása: egy olyan költői szemlélet kialakítása, mely nem éri be a valóság érzéssé és intellektuális tanulsággá szublimált képmásával, hanem a valóságnak a köznapi lehetőségeknél teljesebb meghódítását jelenti. A lét nála nem a költemény fölényesen kezelhető nyersanyaga, hanem olyan eleven folyamat, mellyel költő és verse állandó küzdelemben hullámzik, sodródik és formálódik együtt. "Nincs időm főztöd dicsérni, hozsannát / zúgni: eszem éppen – – / Nincs időm tested vonni babérba: / simogatlak – – / Nincs időm, Anyag, művedet koronázni, / hiszen élem!" – hirdeti a hatsoros Ódában. Szubjektum és külvilág egybetartozása a költő valamennyi gesztusát meghatározza, a mindennapok prózájától az egyetemes eszmélkedésig. Egyenes következménye ennek, hogy verseiben az érzéki és az intellektuális élmény nem a megismerés két elkülönült fokozata, hanem egymást kölcsönösen átjárva egymás metaforája.

A külvilággal való eggyéválást mindig az a nyugtalanító felismerés kíséri verseiben, hogy a végtelen befogadására irányuló vágy csupán lehetőségeit találja meg, nem beteljesülését. A megvalósult létezés csonkaságát feloldani csak a groteszkbe hajló fantáziának sikerül: "A pék kisüti a kedves dombvidéket / Száz méteren a pincér érmeket nyer / A tánctanár libbenve űrbe lép ki / Hétfejű sárkányt ölök én is / Ceruzával" (Képzelet). Ám {232.} ebből a végtelennel komázó idillből is kihallani a nyugtalanság komor felhangjait; ez a fajta fantasztikum nemcsak a képtelenség megvalósulását tartalmazza, hanem a megvalósulás képtelenségét is.

Ez a nyugtalanság mintegy következménye annak, hogy a külvilág egészével egyre inkább csak áttételes kapcsolatban álló mai ember a valóság ellentmondásait is csak szubjektív – közérzeti – szinten képes átélni, saját valóságához fűződő kapcsolatainak problematikusságával együtt. A lehetőségek dicsérete ezért erkölcsi program: a választás szabadságának hirdetése. Innen nézve kapnak súlyt és komolyságot az erkölcsi nonkonformizmust már-már hivalkodva hirdető "versszisszenései", mint az Ima evés előtt vagy az Épp azt a nőt. Tilalmakat romboló indulat jelzi bennük, hogy valódi erkölcsi értéke csak a teljes felszabadultság, a valóságon aratott győzelem új felelőssége. Ahogy a Hunyorgó rémülettel megfogalmazza egy Van Gogh-kép ürügyén: "hunyorgó rémülettel mint pincebogár járdai fényre / hunyorgó rémülettel nézek a képre / mert jaj gyanús ez a fény ez a szín mint a rabnak / ki körüllesvén szorongva érzi magát szabadnak / midőn mögötte maradtak a cellák ... " A valóság – a konvencionális, közérvényű valóságkép – börtönéből szabadult ember döbbenete ez, szorongást szülő szabadság, mert a konvenciók nyújtotta biztonságtól való elszakadást, a gondolkodás jelentőségének felismerését jelenti.

E szabadság fényében fogant polémia Páskándi szerelmi költészete. Nem ismeri a szó közkeletű értelmében érzékajzó erotikát: a testiség, melyről mindig fátylazó körülírások nélkül beszél, a fölszabadult emberi szerelemvállalásnak a gesztusa. "épp ma kívánlak, nem holnap, nem máskor / Elegem van a számolásból: a Halogatás Édeneiből / Elhalasztott Feltámadásokból, a Halhatatlanság / Kirakatba tett 'Azonnal jövök' tábláiból / Mindenből, ami késik: Menetrend és Óra ..." (Épp ma). Itt sem a közvetlen élmény hordozza a vers jelentését, a köré szövődő másodlagos asszociációk a megalkuvásokba, az Éden és a Feltámadás halogatásába beletörődő életforma elutasítását fogalmazzák meg. Ennek a szerelmi költészetnek, "a legyőzött szív legyőzhetetlen dobogásá"-nak az érzelmi hőfokán állnak közéleti versei is, mint Lenin-ódája, melynek fogalomkapcsolásai a modern lírai témákat kötik a történelmi hagyománnyá vált eszmékhez, s a személyiség belső felszabadulását kapcsolják össze a társadalmi szabadság eszményével (Újra Leninről).

Tű foka (1972) című kötetének verseiben az intellektualizmus nemcsak magatartás, hanem téma is. "A gondolat – mint ő maga írja –, amely már-már metafizikus ragyogásúvá válik, s amelyet a költő jobban csudál, amitől a költő jobban fél, amit a költő jobban szeret, mint a másik hármat (szerelem, halál, természet témáját – L. G.) együttvéve." Ez "ideák poézisének" legnagyobb szabású összefoglalása Az örömrontó Angyal, a tudatosság, az eszmélés képességének vívódó ódája, mely a megismerés, a {233.} mindenre emlékezés emberi méltóságát ünnepli, ugyanakkor az eszmélés "örömrontó", mert a boldog folyamatosságot megszakító voltát, a valóságnak gondolkodásunkba átplántált diszharmóniáit tudatosítja.

E gondolatlírához Páskándi "transzcendens grammatikát" követel, mely a meglevő világot csak "asszociatív támaszpontként" használja, a lehetőségben szunnyadó társítások szabad kiéléséhez. Az élet közérthető dolgait akarja a sajátjaként felmutatni, hogy legyőzze személytelenségüket. Ehhez a költői programhoz tartozik a szavak közkeletű, személytelen jelentésének a feloldása. E stílusprogram eszközeire jellemző a népköltészet archaikusabb elemeinek egy szürrealista technikába olvasztása. Ilyen szövegeiben a mondatok látszategyszerűsége és a képzetkapcsolás bonyolultsága a mondat és a szó között élez kontraszthatást. Újabb verseiben, e mind fogalmibb versszövegekben az ellentét sokszor a szavakon belül éleződik: a szövegösszefüggés az élményszerű szóhangulatnak és a személytelenül fogalmi jelentésnek az egymás ellen feszülésével kísérletezik.

Jellegzetesen gondolati Páskándi prózaíró munkássága is. Novelláit Üvegek (1968) és A vegytisztító becsülete (1973), kisregényét Beavatkozás (1974) címmel jelentette meg. A modern irodalomban általános parabolaforma mellett az intellektualitást hangsúlyozza. Témái csak nagyon ritkán akarják a közvetlen élettapasztalat illúzióját kelteni: abszurd ötletre épülnek, s az ötlet a valóság gondolati síkon általánosított összefüggéseire utal jelképként. Ábrázolásában is a gondolat bemutatását tekinti elsőrendű feladatának: hősei nem beszélgetnek, hanem vitatkoznak, nem éreznek, hanem gondolkodnak. Érvek, ellenérvek és logikai problémák láncolata a Páskándi-novella szerkezete. Ugyanakkor e fogalmi szikárságból lírai szikrák pattognak szakadatlanul, ahogy a klasszikus novella ábrázolás és érzés útján vezeti olvasóját a tartalom elvontságáig. Prózájában, fordított folyamatként, a gondolat átélése kényszeríti az embert valóság és érzés igazi mivoltának a felismerésére. Legjobb példája ennek a Lajos Fábián megöletése: két tisztviselő puszta észérvekkel tisztázni akarja önmaga előtt, hogy bűnös-e egykori kollégájának halálában, s ahogy a logikai kérdésre adott válasz fokozatosan körvonalat ölt, úgy bontakozik ki a szereplőkben a gondolat érzelmi kísérője, a félelem, a bűntudat, az ismeretlen bűn ismeretlen büntetésétől riadozó szorongás és kiszolgáltatottságélmény. De van novellája, amely gondolati áttétel nélkül – vagy azt csak alárendelt eszközként használva – közvetlenül lírai szimbolikával ad hírt az író valóságélményéről, a gondolat tisztaságát megrontó szabadsághiányról: a Weisskopf úr, hány óra? című vagy a szeretet eredendő kiszolgáltatottságáról szóló A disznó feltámadása, amelyben a messianisztikus pátosz a disznóölés jelképében jelenik meg, kap groteszk jelentéseket, s a szeretet áldozatának elfogadása az ölés kéjébe fullad, egyszerre szánalmasan, visszataszítóan és felemelően.

{234.} Munkásságát kiegészítik népszerű gyermekversei és meséi (Tündérek szakácskönyve, 1966; Szebb a páva, mint a pulyka, 1968; Zápfog király nem mosolyog, 1970), valamint drámái, irodalmi tanulmányai és bírálatai, amelyekkel sűrűn szerepel az irodalmi sajtóban. 1974-ben Budapestre települt át, azóta a magyarországi irodalmi életben tevékenykedik.