Palocsay Zsigmond (1935–)
Palocsay Zsigmondot talán a későn érkezettség tudata is sarkallta, hogy mindenkiétől különböző, egészen egyéni, sokaktól excentrikusnak mondott költői nyelvet alakítson ki. Az otthonról magával hozott, alkati sajátsággá vált természetszeretet (apja ismert növénynemesítő kertész) s a civil foglalkozásul választott zene formálta elsősorban líráját, noha képgazdagsága ugyancsak kapcsolatba hozható a költői fantáziát kiszikkasztó sematizmus riasztó példájával. A természet, a növény- és állatvilág költészetének nélkülözhetetlen életeleme, de nem a menekülés útja, hanem az állásfoglalásé.
Akárcsak az emberi beavatkozást még nem ismerő természetben, Palocsay egyes verseiben is valami buja őstenyészet látványa fogad, de már a Kórémuzsika (1966), még inkább a Kakukkfuvola (1968) és A vigasz fája (1974) az ellenpólust is felvillantják: a szorongásos modern városi létet, amelyből nosztalgiával gondol vissza a költő a füvek, fák, madarak, vadak, halak "emberközelibb" világára, s ha teheti, meg-megtér ide. Horváth Imre számára mindez jelkép, Palocsay költészetében valóság is, bár ugyanúgy erkölcsi tartást s életbölcsességet tanul a mai városi ember számára egyre inkább néma élőlényektől. A tanulságokat a hagyományosnál sokkal gondosabban rejtő verses fabulái (Nagyelefánt, 1968) nem tekinthetők gyermekverseknek. Ugyanannak a közvetetten közéleti, elkötelezett költészetnek a kifejezői, amelyet a Tavaszváró pompás képben fejez ki:
| ... csuda készül |
| itt, a benzinkútnál: |
| tankol a tavasz. |
| Én végigvárom. |